Mit nem ér a sz@r?!

Nagyapáim idejében többnyire egy lyukas garasra „taksálták” az értéktelen dolgokat. Egy likas garast sem adnék érte – mondta a székely valamely, a gazdája által túlértékelt árura. Aztán a Monarchia múltával, idők teltével már nem is ebben a pénznemben fejezték ki a kacatok árát, hanem olyasmiben, amiből sok szokott lenni a harctereken, a civil életben viszont lehetőleg kikerüli az ember, hogy bele ne lépjen. Azaz – mondották – szart sem ér az eladó által agyondicsért ilyen-olyan márfa…

Holott az utóbb emlegetett „valutáról” különös módon mást is tart az ember, nevezetesen azt, hogy szarba lépni szerencsét jelent. Ha esetleg ez nem jönne össze fizikailag az illetőnek, akkor legalább eszmei értelemben, nyelvileg, szóban szoktuk átadni szerencsekívánságainkat, hogy aszongya: egy zseb szart kívánok én neked! Egészen mellékes, hogy hozott-e szerencsét egy ilyen jókívánság, de hogy magunk sem vettük rossz néven egy-egy szabadszájú (székely)földi(nk)től valamely nehéz egyetemi vizsga előtt, ezt határozottan állítom.

Azt már nem tudnám teljes bizonyossággal állítani, hogy az effajta babonás (?) szokás vagy tréfás szólásmondás kizárólag emberi „végtermékre” vonatkozik-e vagy nem. Civilizált világunkban, köztereinken különben az efféle humán termékből mondhatni hiány észlelhető, az állati eredetűből viszont bőség vagyon. Nemcsak falusi környezetben, de városon is.

Sőt! Ez utóbbi „élőhely” az ilyen termékekben egyenesen bővelkedik. Mert hát hol is élveznek előkelő lakhatást, fény­űző életkörülményeket a kis házi kedvencek és a vérebek, mint városon. A gazdik ugyanis minden elvárásukat (!) és kívánságukat (!) teljesítik. Helyesnek is tartom. Kutyakötelességük is például minden kutyajogot megadni társainknak.

A mozgáshoz és tiszta levegőhöz való jogot rendszeres sétáltatással, ugye, naponta biztosítják számukra. Csakhogy általában ekkor éri utol a szükség is a gazdi büszkeségét. Utcán, járdán, játszótéren, tengerparti homokos napozón és így tovább. S mit ad isten! Ilyenkor lelke (!) nyugodalmára s gazdája szeme láttára ki is rakja mindazt, ami kikívánkozik belőle bármely iskolázott s jól nevelt fajtiszta állat. Többnyire szilárd halmazállapotú, bőrszivar alakú és színű, netán pólis, azaz lengyelkolbász formájára hajazó (!) darabokból álló kisebb-nagyobb kupacok emelkednek ki a városi járófelületekből, s ha nem is lép bele az óvatlan gyalogos, de könnyen beléjük botolhat. Igaz, így nem várhatja aznapi szerencséjét. Bosszúsága viszont annál nagyobb lészen!

Ezúttal én mégis amondó lennék, hogy nézzük a dolgok pozitív oldalát. Kedves Városlakó! Ha kilépsz kapudon, avagy szokásos sétádat végzed csendes, kedves kisvárosi utcádban, légy büszke az ilyen „látványosságokra”, hiszen ezek általában fajtiszta kutyák által kirakott „végtermékek”. Hirdetik az ők nagy dicsőségét.

Végezetül – halkan ugyan! – mégis azt mondanám, hogy szart sem érnek!