Milyen is nem embernek lenni?

A költő Muszka Sándort volt alkalmam sok évvel ezelőtt bemutatni szép számú közönség előtt egy kézdiszéki írók és költők részvételével tartott irodalmi rendezvényen. Akkor a szerző szociológus végzettségére alapozva mondottam, hogy első kötetének (Ennyi ha történt, 2005) versei is jól érezhetően határozott társadalmi érzékenységről tanúskodnak. Azóta a Sanyi bá-történeteknek köszönhetően szép sikereket mondhat magáénak Muszka Sándor mint elbeszélő. Sokunk rekeszizmát próbára tette, alaposan megmozgatta, s könnyesre kacaghatta magát az erdélyi és az anyaországi közönség a székely kisember sírnivalóan nevetséges esetein, a szerző előadásában, annak jellegzetes dikcióját hallgatva. Hogy aztán később újból a lírikus került a figyelem középpontjába, abban nagy szerepe volt Orbán Ferencnek és az Evilág együttesnek, megzenésítvén a költő újabb kötetéből jónéhány verset. A 2010-es évek körüli versek különben közéleti tematikájukkal, erős kritikai élükkel, epés hangvételükkel hívták fel magukra a figyelmet.

Muszka Sándor legutóbbi, Szégyen című kötete (2018) aztán újból a költő társadalmi érzékenységének és érdeklődésének fölerősödését mutatja. A kötetet olvasva érzem, hogy a vers ezúttal is valamilyen többletfeladatot vállalt, jobban mondva kellett vállalnia, minden bizonnyal azért, mert a társadalmi nyilvánosságot nagyban alakító média, jelesen a hazai magyar újságírás a közélet és a társadalom kényesnek nevezett kérdéseiről nemigen szól érdemben, netán el is hallgatja, amiről beszélni kötelessége lenne. Sok esetben csak úgy tájékoztat, hogy a csalóka felszínt tartja szem előtt, vagy érdekcsoportok szószólója lesz, esetleg elhallgat mélyben zajló eseményeket, megoldásra váró kérdéseket, nyilvánvaló jelenségeket. Tisztességes szolgálat helyett a megalázó szolgaságot választja.

Nos, ilyen szellemi-kulturális közegben küldi – úgymond – szolgálatba a verset Muszka Sándor. Nem nagy csinnadrattával teszi ezt a költő, verse nem lesz hangos agitáció, mindössze (?) az elhallgatott mélységet, az aggasztó társadalmi kérdéseket felvető emberi drámákat, lázító jelenségeket látja meg, és egy sajátos észjárás és látásmód alapján jeleníti meg ezeket kis, hatásos életképek sorában, összességében megrázó erejű társadalmi keresztmetszetet alkotva. A megszólaltatott vagy megjelenített szereplők lerobbant kórház, esetleg gondozóközpont lakói, ápoltak, intézeti gondozottak, akiknek az élete szerencsétlen sorsfordulatot vett, s attól kezdve többnyire vegetálnak, semmilyen kiút, kedvező fejlemény nem mutatkozik számukra.

A vigasztalan emberi helyzetek felvillantásához megfelelő nyelvi formát is keresett a költő. Mondhatni mindenik vers egyszeri formát nyer, akárcsak egy-egy pattintással készített kőtárgy vagy kőeszköz, utalva talán ezáltal is arra, hogy nincs két azonos emberi sorsképlet. A költő mindenik szereplője a véletlen vagy valamilyen titok övezte törvény, valamint az élet keménysége nyomán került kilátástalan helyzetbe. Ezt a helyzetet aztán többnyire tömör, lakonikus mondatok használatával nyomatékosítja a költő, mint amilyen a „szabad vagyok, mert lemondtak rólam”, a „tanulunk nem embernek lenni”, a „nincs hová bújni a farkasveremben” s így tovább.

Végezetül a Hárman című, mindössze négysoros verset idézném, amely az első személyben beszélő lírai hős szavaival magának az emberi minőségnek az elvesztéséről szóló jelentésnek tekinthető:

Csendes szobának hívják az ápolók,

ötven emberből válogattak ki.

Senki nem jajgat, nem sír és nem beszél,

tanulunk nem embernek lenni.

Olyan helyzettel szembesít ezúttal a költő, amikor tényleg feltehetjük a kérdést: Milyen is nem embernek lenni?