Miből is áll a szivárvány?

Megrendítő élményben van részem; aligha tudnám egyedül elviselni, hát adom is tovább minden emberfiának, akinek még van népe, nemzete és annak hazája. A Székelyföld Csíkszeredában megjelenő folyóirat decemberi száma alatt rendült a föld. Összeállítás jelent meg benne a romániai német irodalom élő szerzőinek tollából. És természetesen Fekete Vince szerkesztő, meg Sánta-Jakabházi Réka irodalomtörténész és Szenkovics Enikő fordító jóvoltából. Negyven oldal elég az élményhez, ugyanis az egyik oldalon ott az irodalomtörténeti elemzésben egy sor: „1989 októberében, Marburgban szimpóziumot szerveztek egy sokatmondó címmel: Búcsú a romániai német irodalomtól.”

Ha valaki siratja elhunyt édesanyját, mindnyájan a magunkéra is gondolunk. A német ajkúak még az első tatárjárás (1241–42) után közvetlen megjelentek Magyarországon IV. Béla, második országépítő királyunk hívására. Nyolcszáz esztendő után Nagy-Románia másságüldöző, -irtó és -kergető politikája miatt kénytelenek voltak elhagyni ősi földjüket, kitelepedtek otthonaikból, váraikból és városaikból. Mi lett azokból? Brassó, Segesvár, Szeben, Szatmár, Temesvár és vidéke német ajkú lakossága eltűnt. És el az ún. romániai német irodalom is.

Innen a felkiáltójel számomra, számunkra, hasonló sorsúakra ebben a folyóiratban. Innen a kilátásaink… A román kommunista diktatúra fejenként németmárka-összegekért engedte ki őket. Egy néprész ravatala maradt a vidék. És a sirató beszédek szakadatlan folyamából egy csöpp ez az összeállítás.

Hans Bergel (Barcarozsnyó, 1925) kisprózában építkezik a múltjából. Ükanyja és a család maradék tárgyi hagyatéka, immár Németországban, a közel kétszáz éves ingaóra. Ez hozzátartozik barcasági gyermekkorához, felnőttkorához, 1959-hez, amikor egy íróperben Brassóban 15 év börtönre ítélték. Az ingaóra megmaradt máig. „Mindannyiunk nevében megsimogattam, majd így szóltam: ismerek egy mesterembert, aki visszaadná szépségedet és életvidám hangodat.” És édesanyja kicsempészte Romániából az ingaórát.

Joachim Wittstock (Nagyszeben – 1938) repülőeltérítésként, mintegy rémületként éli meg a ködbeli kényszerleszállást. Hazarepülnének, haza, de a Kárpát-medence ködben. Miből is áll össze a birodalomnyi emlék ezeknél a németajkú, volt honfitársainknál? Száműzni egy néprészt. Már akiket még nem vert agyon, nem lőtt fejbe az uralgó szolganép.

Franz Hodjak (1944, Nagyszeben) magas rangú, eleven prózával emlékezik a (egy) romániai szegény falura, ahová minden falusi rendezvényre csapatoslag érkeztek a miniszterek dőzsölni, „elviselvén” a kényszerű hajlongásokat, a lányokhoz dörgölőzéseket és a hódolatot kiskorúaktól is… Dieter Schlesak (Segesvár, 1934) költő, író. Hazalátogat Romániába, ahol „ismerőssel már nem is találkozhatsz…” Románok, cigányok lakják. De ott a vár, a sokszáz éves város, a sajátos házak. És Németországban az otthoni házak szokásos színeit, mintáját utánozzák…

Közel nyolcszáz év emlékképeivel, bútoraival tele a kiűzetés sorsmaradéka. Meddig? A magyar királyság területén letelepedett németek remekül építkeztek. Ma se tudom, miből is áll össze előttük a szivárvány? Ingaórákból, rájuk meredő fegyverekből, román fináncokból, potyás miniszterekből, börtönbeli priccsekből… Nép- és fajüldözés mindmáig csak a magyar népet bünteti. Románia érinthetetlen?!

Ugyanebben a lapszámban ott van Kónya-Hamar Sándor súlyos tanulmánya az erdélyi, a romániai magyarság elnyomásáról, megnyomorításáról. Maga idézi Kosztolányi versét 1919 rémületes magyar megaláztatásából: „Jaj, hol az arcom,/ Jaj, hol a múltam,/ jaj, hol az ágyam,/ jaj, hol a sírom?” A szerző együtt riadozik Kosztolányival, miközben ebben a súlyos tanulmányban, a Vásárhelyi Találkozó történetét elemezve azt is fölmutatja, amit a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának zárt ülésén (1977) rögzítettek, mi szerint Romániát 20 éven belül homogén, egynemzetű állammá kell tenni.

Ne repessen a szavunk, a szemünk, hogy hiszen az kommunista volt! E döntéstől azóta sem határolódtak el a kormányok! A mostani román alkotmány rögzíti a tényt: egységes nemzeti állam. Nézzük hát a földet, az eget; gondolok arra itt és sokszor, míg élek, miből is áll össze a halálra, idegenségbe kergetett népek fölött a szivárvány?