Mi vár ránk szeptembertől?

Lassan kezdődik egy újabb tanév, amely elé milliónyi kétellyel és kérdéssel állunk. Mi lesz, ha megint csak online térben láthatjuk osztálytársainkat, tanárainkat? Ahányszor eszembe jut ez a kérdés minden alkalommal kettős érzelem kezd el dúlni bennem. Egyrészt hiányzik az egyetem, a tanórák, amit ha sokszor már meg is untunk, de mégis ott voltunk, együtt. Láthattuk egymás reakciót, a tanár arcát, hogy miként reagál egy-egy kérdésünkre; érezhettük, hogy ezt le kell írjuk, mert ezt kérdezhetik a vizsgán. Hiányzik a bentlakásos élet, az éjjelbe nyúló beszélgetések, nevetések a szobatársakkal, a közös kiruccanások.

Másrészt az online oktatás alatt jó érzés volt minden reggel a saját ágyamban ébredni, anyukám finom ebédjét enni, este az itthoni barátaimmal találkozni, mellőzni a folyamatos ingázást. A nyári szesszió befejeztével, mikor a vizsgadrukktól kimerülten ültem az ágyon, belegondoltam kisebb sorstársaim helyzetébe is. Eszembe jutottak a kis előkészítősök, akik most ismerkednek az iskolai élet érdekes világával, az elsősök, akik próbálgatják a betűvetés fortélyait elsajátítani, de nincs ott a tanítónő, hogy megmutassa neki, hogyan kell a ceruzát helyesen tartani, hogyan kell azt a bizonyos „a” betűt kanyarítani.

A nyolcadikos és tizenkettedikes osztályosok nem vethettek egy utolsó pillantást arra az teremre, amely éveken át a második otthonuk volt, nem ölelhették meg társaikat, akikkel már több közös csínyt nem vihetnek véghez, nem köszönhették meg annak a tanárnak a segítségét, akit négy éven át nem kedveltek, de visszagondolva mégis kedvenc tanáruknak neveznek… És nem köszönhettek el az osztályfőnöktől, aki második szülőjükként próbálta terelgetni őket, mert a koronavírus miatt bevezetett oktatási forma megfosztotta őket az életük ezen részétől, és csak a virtuális világban történő „ölelés” matricákkal búcsúzhattak el egymástól.

A bizonytalan tanévkezdés lehetősége mindnyájunkat feszengéssel tölt el, főként azért, mert mindez még egyszer megismétlődhet, sőt, ami még aggasztóbb, hogy általánossá válhat ez az állapot. És ez a tudat igencsak lehangoló. De ennek ellenére is amondója vagyok: nem szabad elcsüggedni, mert ha mi is elcsüggedünk, kinek lesz bátorsága a jövőhöz?

Tímár Helga