Mi legyek, ha nagy leszek?

Arra tanít ugye az élet, no meg a történelem, de még megbízható bölcselők, filozófusok is, hogy mindennel, még magunkkal szemben is legyünk kritikusok, vegyünk fel egy elmélkedő magatartást, hallgassunk saját józan eszünkre, állítsunk mindent, tapasztalatot, véleményt és nézetet az ész ítélőszéke elé. A jobb megismerés és alaposabb önismeret, egyszóval egy teljesebb valóság- és életismeret jegyében kell, hogy megtegyük.

Mindezt elfogadva – fontolgatom néha magamban –, még azt a „nézetet” is felül kell vizsgálnunk, amit a kisiskolás gyermek vallott, aki – a közismert vicc szerint – az apai kérdésre, hogy mi szeretnél lenni, fiam, ha nagy leszel, azt válaszolta, nyáron tanár, télen pedig medve…

Már pedig ha itt felénk, a háromszéki erdők alján rövidebb-hosszabb sétát teszünk valamely erdei úton, ahol a fehér csendet egy-egy kisállat surranása, felröppenő madár szárnycsapása vagy patak csörgedezése teszi még hangsúlyozottabbá, könnyen megesik, hogy álmatlan (!) medvefamíliával hozza össze az embert „jó sorsa”. Nem alszik hát télen a mai barna bundás népség, nem vegetálnak, esetleg vegzálják az éppen útjukba tévedt gyalogost, aki ugye hangját is visszafogva nem győzi csodálni a havas tájat, vigyázva ezáltal is, hogy meg ne zavarja, úgymond, a medve téli álmát. Holott jobban tenné, ha hangoskodna, dobolna, hejegetne, hogy távol tartsa magától s a kis társaságától ama vadat, amely – a székely ember egyik „tézise” szerint – tényleg nem játék.

Vágják, döntik itt is, ott is az erdőt, alig van már olyan, amelyet az ember nem járta jelzővel illethetnénk. Így a medvék élettere is egyre szűkül, elviselhetetlenné válik számukra a vadon, s immár ott tartunk, hogy falu és város is alig lesz mindjárt, amely medve nem járta jelzőt kaphatna…

Szóval jobb, ha lebeszéli kisfiát az emlegetett apa, ne is álmodjon medvekarrierről a nebuló!

Hogy ama kisgyermek „nézetének” másik felé­ről se feledkezzünk meg, elmondom, amiről a napokban értesülhetett az ország népe. Az iskolaügyekről nyilatkozva, a román tanügy bukaresti szolgája, mindközönségesen minisztere (a latin minister szó szolgát jelent!) sokallja a vakációkat, emellett egyet-egyet még hosszúnak is tart őszolgasága. Úgy látja hát, hogy meg kell ritkítania és nyirbálnia a szünidőket, diák és tanár hadd törje magát – ahogy a miniszterasszony elődpártjának az aktivistái szerették emlegetni a pártállam idején – a munka mezején, harcoljon a munka frontján. Hogy tényleges reformra lenne szükség a hasznos ismeretek közvetítésében, a megismerés folyamatában, illetve a nevelés terén igazán eredményességet hozó intézkedésekre, s nem tonnányi papírt felemésztő portfóliókra és menedzseri tervekre, érzi vagy tudja ezt szerintem a pedagógustársadalom, de kapkodásra, átgondolatlan beavatkozásra kevésbé – vagy egyáltalán nincs szükség. Sem diák, sem tanár nem látná az ilyeneknek hasznát.

Odalesz, de bizonyára mondhatnám jelen időben is: odavan a tanári pálya vonzereje is… Törheti a fejét minden kisgyermek: mi legyek, ha nagy leszek?