Mesélni a falaknak

A székek pontosan egy méterre egymástól, leülök egyre nem túl elől, nem túl hátul, az ablak mellett. Nem akarok elfoglalni még egy helyet a csomagommal, a párkányra pakolok inkább. Rezzen a telefon, értesít, tíz perc múlva eseményen kell részt vennem. Rajtam kívül még kilenc embert érdekel, írja kis betűkkel. A meghívott szerzők elszívták az utolsó cigit, ahogy hallom, a tegnapi beszélgetésüket boncolgatják. Ma nem így lesz, másképp lesz, érdekesebb. Készülnek, rákeresnek a felolvasásra szánt művekre az asztalon sorakozó kötetekben.

Naivan bámulom az ajtót, várom, érkezzenek az emberek. Három idős hölgy már előttem ott volt, két fiatal lány a teremben kiállított gyermekrajzokat elemzi, a szervezők – ketten – az első sorban osztják el a tennivalókat. Leül még egy nő a terem hátsó felében. És kezdődik. Majdnem kijön a hang a számon, hogy várjunk még, biztosan nem ért ide a közönség, hiszen az ablakból látom, a parkban rengetegen sétálnak. Elakad a torkomon, hallgatom a felvezető szöveget. Három költő jött és egy moderátor, több erdélyi városban beszélgettek már versekről, költészetről. Ez az utolsó állomása a karavánnak.

Egyik szerző azon nevetgél, hogy ő szereti Romániát, szereti verseiben boncolgatni a legapróbb rezdüléseit országunknak, vezetőinknek, embertársainknak, a körülményeknek. Csak arra tudok gondolni, ó, itt a legjobb példa a működtető mechanizmusunkra, a lételemünkre, az ereinkbe kódolt habitusunkra. Panaszkodunk, ha nincs, ha valami megszűnik, ami megszokott volt, majd ha újra lesz, le se…

Egy évig sírtunk, hogy nincs ahová menni, nem szervez senki semmit, otthon kell ülni, nincs mozi, színház, előadás, semmi, de bezzeg itt, de bezzeg ott tartanak ezt meg azt, csak mi ülünk itthon. Ültünk otthon, a kulturális programfelelősök meg az irodájukban tétlenül. Szerveztek, meghívtak, lemondtak. Most, amikor egymást fedik az események, hallhatunk verset költő szájából, élőben, szemtől szemben; nézhetünk színdarabot néhány méterre az előadótól, szállhat ránk a táncosok által felvert por a színpadról. Most hol vannak a korábban elégedetlenkedők?

A három költő kilenc emberhez beszélt. Két szervezőhöz, egy újságíróhoz és hat hallgatóhoz. Elutaztak, felkészültek, mások megszervezték, berendezték a termet, hogy a tíz érdeklőből egy végül el se jöjjön.