Meddig ér a takaró?

Amikor én Sepsiszentgyörgyre kerültem, tulajdonképpen egyetlen olyan román nemzetiségűvel találkoztam, aki nem beszélt magyarul. Tudni ő is tudott, hallottam én falusi asszonyokkal társalogni, de velem soha nem szólta el magát. Tudtam, hogy felesége magyar, s fiából olyan valódi székely nyelvjárásban beszélő lett, akit a szentgyörgyi focicsapat egyik drukkereként, Segesváron vagy Dicsőszentmártonban székely mivoltáért vertek meg a helyi fanatikus szurkolók. Persze, voltak és vannak barátaink, jó ismerőseink között, akik szüleik vegyes házasságának köszönhetően ugyanolyan jó magyarok, mint románok.

A Székely Mikó Kollégiumban volt szerencsém olyan román tannyelvű osztályban is tanítani, amelyben majdnem mindenki szinte anyanyelvi szinten beszélte mindkét nyelvet. A románnak nem volt szégyen magyarul szólni, a magyarnak pedig nem borsódzott attól a háta, hogy románul beszéljen. Azt hiszem, nem volt olyan orvos vagy más egészségügyi alkalmazott, aki ne ismerte volna a magyar nyelvet. Legalábbis az én ismeretségi körömben nem.

A megyésítés után változott a helyzet. Már nem volt olyan „szükségszerű” a két nyelv ismerete, de arra emlékszem, a megye legfontosabb vezetői tisztségeibe főleg azok kerültek, akik magyarul is tudtak. Talán ez feltétel is volt. Ha nem, akkor a jóérzés hatása volt ez. Az, hogy ez a kétnyelvűség a kétszínűség eredménye volt vagy sem, nem tudhatom. Az elején a megyei pártbizottság értekezletei magyarul folytak, a jelentések román fordítását a magyarul nem értő román nemzetiségű résztvevők kezébe adták (mi, újságírók fordítottuk le), s a megye első emberének még arra is kiterjedt a figyelme, hogy a könnyebb megértés érdekében felkérje a magyarul nem tudókat, hogy olyanok mellé üljenek, akik fordítanak nekik. Persze, mindez ideig-óráig tartott. Mint az is, hogy a megye és a város rendőrtisztjeinek zöme magyar volt. Sokat nevetgéltünk az egyik rendőr esetén: magyarországi gépkocsit állított meg, igazoltatta, s a bajba került gépkocsivezető egy éppen arra járó férfit szólított meg, hogy tolmácsoljon. – Hát ez a rendőr magyar! – mondta az illető. Erre a megszégyenített férfi felkereste a megyei pártbizottságot, s bizony a magyarul megszólalni nem akaró magyar rendőrt elmarasztalták. Az is közismert, hogy hajdanán a rendőrség román anyanyelvű alkalmazottainak magyarórát tartottak a valamikori leánylíceumban (a mai román középiskola épületében), s a tanulók tényleg tisztelték tanáraikat.

Egy dolog megnyugtat. Azok, akik számomra számítanak, biztosan nem voltak ott a fővárosban, s őket, ezt biztosan tudom, az a nyugalom és csendesség érdekli, ami annak idején itt megszokott volt.