Kósza gondolatok

Picassónak tulajdonítják a mondást: tízéves koromban úgy rajzoltam, mint Raffaello, hatvan évre volt szükségem, hogy megtanuljak úgy rajzolni, mint egy gyermek.

Jó erre emlékezni, mielőtt kimondjuk a megsemmisítő ítéletet: ilyent akárki tudna csinálni, ejsze még én is; vagy: azért készít ilyen förmedvényeket, mert nem tud rajzolni. Láttam egy talán tizenegy éves korában készített rajzát – elképesztő. Állítólag a vizsgamunkát, amelyet a képzőművészeti akadémiára kértek, egy óra alatt befejezte, bár huszonnégy óra állott a jelentkezők rendelkezésére.

Azért említettem a gyerekféle rajzolást, mert a kubizmusban van valami gyerekes. A gyermek egy idő után szétszedi a játékát, feltétlenül akarja azt is látni, mi van benne, ott, belül. Aztán lehet, hogy bánja, mert már visszacsinálni a dolgot nem lehet, de nem tud ellenállni a kíváncsiságnak. El lehet ítélni ezért?

A gyermek egyszerűsít, ez magától értetődő, mert a dolgokat a maga kis világába kell, hogy gyömöszölje, ott szemlél, ott tesz fel kérdéseket és próbál válaszokat találni. Egy doboz a házikó, egy baba a doktor néni, egy apró falovacska a száguldó hadsereg. Néhány elemből a gyermek egy világot alkot.

A kubista festő a gyermekhez hasonlóan diribdarabra szedi a nagyvilágot, keresi a – belső?– alkotó elemeit. Nem nehéz felismerni, hogy a tárgyak mértani alakokra egyszerűsíthetők. Könnyű meglátni, de csak a kubizmus emelte esztétikai programszintre ezt az elementáris igazságot.

A gyermek lelke tiszta. A gyerekrajzokon mindenütt jelen van a napsugár, a virág, a fiú hős lovag, a kislány szépséges királykisasszony. A legtöbb kubista alkotás témája is napfényes: női arc és test, csendélet, napos tájkép, hangszerek. Nem erőszak, nem durvaság, az élet sötét oldala általában távol van tartva. Ez is ellentmond annak az előítéletnek, hogy az „efféle” festők a rútságot keresik és művelik. Inkább nagy gyerekek ők.

Paradox módon, a világ ily módú leegyszerűsítése forradalmian újító, tudományosan bizonyított felfedezést hordoz magában.

Miért mondom ezt? Amikor megjelentek az első számítógépek, az operációs rendszerük két számon alapult: nulla és egy. Emlékszem, hogyan ámultam, amikor a nyolcvanas években egy ismerősöm megmutatta az akkor még félig-meddig titokként őrzött számítógépet az üzemben: méterhosszú papírokon csupa egyes meg zérós, így volt rögzítve minden adat. Miért háborodunk akkor fel, ha piktor barátunk háromszögekre és négyszögekre redukálja a szépséges hölgy arcát?

És egy talán még megdöbbentőbb dolog: hasonlóképpen, a DNS négy vegyületből ál, melyeket A, T, G és C betűkkel rövidítenek. Hogy ez hogy működik, soha nem értettem meg, de minden sejtünk ez a négy vegyi alapanyag különböző kombinálásából származik. Hogy aztán a kombinációk gyakorlatilag vég nélküliek, az is igaz. Hát a festő nem alkothat millió egy alakot, ha összerakja az ő játékait: köröket, négyzeteket rombuszokat? Neki nem szabad?

Vagy mondjam tovább a Lego-játékot? Mi mindent lehet összerakni néhány alapelemből!

A kubisták tehát megérezték azt, amit a tudomány jóval később bizonyított. Ezért soha ne kicsinyeljük le a művészetet. És nem csak kenyérrel él az ember.

Az igaz, hogy a legtöbb kubista alkotás inkább az elmének szól, mint a szívnek: hideg, távolságtartó. De hogyan is lehetne darabokra szedni az érzéseket, a gondolatokat?

És van valami tragikusan korlátolt jellege a kubizmusnak. A gyerek, ha egyszer szétbontotta a babáját, összerakni már nem tudja. A Murphy-féle törvény is ezt erősíti meg: amit szétbontasz, azt vissza már nem csinálod, a kinyitott bőröndbe már nem fér ugyanannyi, mint amennyi azelőtt volt.

De a bőröndöt azért csak ki kell egyszer bontani, nem? És a gyerek boldogtalan lenne, ha nem látná a babáját belülről is.

Néha játszani is kell, engedni a gyerekes kíváncsiságnak.

Fájdalmas lenne mindig csak felnőttként viselkedni.

Ismerjétek el, így van ez, kis és nagy gyerekek!