Kós Károlyra emlékezve

Minden alkalommal találkozom Vele, a nagy Öreggel. Ott áll a szobra a nem is olyan régen róla elnevezett iskola bejáratánál, s mindig megállok pár percre, szembenézni azzal a nagyemberrel, aki hajdanán páratlan erőbedobással, hihetetlen szorgalommal, szellemi csillogással, törhetetlen hittel próbálta meg a lehetetlent: Erdélyt megtartani annak, ami volt, kivívni újra és megőrizni azt a mások által el nem foglalható helyet, amelyet ez az országnyi országrész évszázadokon át Európában elfoglalt.

Az elsők között volt, talán azok között is az első, aki az igazságtalan fordulat után felemelte a fejét, szembement az árral, de az útja nem kifelé, hanem haza, a varázslatos Erdőelve irányába fordult. Mindenes lett azon a területen, ahol mások lettek a dirigálók, de ő parancsokat nem teljesített, hanem ösvényt vágott magának, és erre az ösvényre csalta, terelte mindazokat, akik vele együtt próbáltak az élettelenbe életet lehelni, a letarolt tájakat újranemesíteni, az elbukókat felemelni. A félig német, félig osztrák gyökér úgy kapaszkodott bele az erdélyi földbe, hogy terebélyesedni kezdett, s a postatisztviselő fiából a kedves és kedvenc kicsi ország koronázatlan királya lett.

Nem csupán gondolataiban, érzéseiben született a pici Kalotaszeg Köztársaság, keveset élt ugyan, de bátorításul szolgált a csüggedőknek. Lett aztán sok lap és folyóirat, kiadóhivatal és irodalmilap-szerkesztés, sajátos felépítésű és szellemiségű sok-sok épület, és rendre jelentek meg a könyvek, nem túlzok, ha azt állítom, a legolvasmányosabbak közül valók, amelyeket a magyar irodalom teremtett. És jutott idő tanítani, magyar mezőgazdasági főiskolát megalapozni ott, ahonnan a magyar nyelvet próbálták kiszorítani. Építész, író, grafikus, könyvtervező, szerkesztő, kiadó, tanár, politikus. És még mennyi minden!

A szobor áll, Vargha Mihály munkája, s áll az iskolaműhelyben az a gipszszobor is, amelyet Dobolyi Gyula készített. Igaz, nincs már Kós Károly-iskola, nincs Kós Károly-terem, amelyet Kónya Ádám és Sike Réka oly nagy buzgalommal rendeztek be, és végül lekerült a gyönyörű épület homlokzatáról az utolsó emlékeztető: a név.

Most elhunytának 55. évfordulóján (1883. december 16. –1977. augusztus 25.) emlékezzünk rá!