Költősorsok

Ha kissé el is késtünk Dsida Jenő emlékének felidézésével, nem tekinthetünk el annak megemlítésétől, hogy éppen nyolcvan esztendővel ezelőtt, 1938. június 7-én mondott búcsút a földi világnak.

Fiatalon, nagyon fiatalon, alig harmincegy éves korában hunyt el (1907. május 17-én született). Azt, hogy sok vagy kevés ennyi idő a nagy mű megteremtésére, azt eldöntötte már a magyar irodalomtörténet, hiszen annyi jeles tollforgatónk, főleg költőnk tette le időnap előtt a tollat, s míg mások hosszú évtizedeken át rótták az utat, ők hihetetlen gyorsasággal értek fel a csúcsra, ahonnan immár senki őket letaszítani nem tudja. Balassi, de még korábban Janus Pannonius, aztán később Csokonai, Kármán, Petőfi, József Attila lépett túl korán ki az alkotók közül, s ugye, milyen fájdalmas Dsidát is közöttük tudni! Őt, aki annyira hitt Istenben és az Emberben, s akinek kedvét percig sem szegte a vele együtt élő szívbetegség, és alkotói kedve nem lankadt a legválságosabb pillanatokban sem.
Tudunk íróról, aki maga szerkesztette meg, és hagyta utódaira saját sírfeliratát, s lám, Dsida is megbékülve öntötte szavakba a saját megnyugtató végszavát: „Megtettem mindent, amit megtehettem,/ kinek tartoztam, mindent megfizettem./ Elengedem mindenki tartozását,/ felejtsd el arcom romló földi mását.”
Olvasom, hogy a Dsida-kultusz reneszánszát éli, Szatmáron, Budapesten, Kolozsváron, Beregszászon hirdeti emléktábla költői és emberi nagyságát, és készülőben van Székelykocsárdon is az emléktábla-állítás, a vasútállomáson, ahol a Nagycsütörtök című versének gondolata megszülethetett. Bizonyára nincs olyan olvasó, aki ne találkozott volna ezzel a költeménnyel, ne élte volna át a zilált korszak zilált lelkű költője rettenetes magányát.
És miért ne írnám le: 1995-ben Erdélyben talán elsőkként – de biztosan az elsők között – közöltünk bő válogatást Dsida Jenő verseiből a Metszet 2. – versgyűjtemény középiskolásoknak (Romániai magyar költészet) című kiadványunkban, köztük a sokáig elhallgatott, Magyarországon is esetleg csak megcsonkítva közölt, lehet, legnagyobb alkotása, a Psalmus Hungaricus. Hadd tegyem hozzá, a nagy fordulat után, az első szabad márciusi ünnepek egyikén kisebbik leányom, Hilda középiskolásként szavalta el ennek a nagy műnek egyik részletét (Kiss Jenőnek a megyei könyvtár akkori igazgatójának javaslatára).
Ezek után bizonyára nem tűnik furcsának, hogy Kós Károly így fordult a fiatal költőhöz az egyik helikoni találkozón: „Te taknyos, hogy mersz ilyen szépet írni?”