Keresztes Ágnes debüt-díjban is részesült

– Mi inspirál ebben az iszonyú energiákat igénylő munkában?

– A megismerés. Ami nekem jelenleg a színházat jelenti. Ez olyan, mint egy videojáték, amiben, mondjuk, három életed van. Csak itt sokkal több van. Amennyit választasz.

– A színészetet el lehet választani a valós élettől, vagy az életben is játszol, és a színpadon is élsz?

– Nem választom szét. Ez azt jelenti, hogy a barátaim színházban dolgoznak, az autómat a színház parkolójában parkolom, a színház mellett lakom, ott dolgozom, ott szilveszterezem már egy ideje. Emellett pedig természetesen befolyik az életembe minden próbafolyamat, de úgy gondolom, ez is természetes. Felfedezem a saját életemben ugyanazokat az elemeket, amiket éppen próbálok vagy olvasok. Ez nem megbonyolítja a dolgokat, inkább tudatosítja.

– Mennyire vagy ilyen fiatalon elfoglalt színész?

– Hál’ Isten’, elfoglalt vagyok. A mi társulatunk nagyon sok előadással készül egy évadban, és nagyon sokat játszhatunk. Szatmáron nagyon szeretnek színházba járni az emberek. Ezen kívül foglalkozom a társulat önkénteseivel, vezetek egy felolvasószínházi projektet, belekezdtem egy második egyetembe, nem panaszkodom, van dolgom. Hálás vagyok.

– Debütdíjat is kaptál. Milyen érzés volt fiatal tehetségként? Hogyan élted meg?

– Annyira hirtelen történt, hogy fel sem fogtam. Felhívott a rendező, hogy SOS, jövő hétre fesztiválmeghívás van Bukarestbe, be kellene ugrani a kolléganőm helyett, vállalom-e? Vállaltam. A beugrás konkrétan egy próbából állt, a helyszínen, az előadás napján. Előtte párszor megnéztem a felvételt, megtanultam a szöveget, egyszer lejártuk, és utána élesben kellett csinálni. Annyira kétségbe voltam esve, a kollégáim a takarásból integettek, mikor merre kell menni. Miután lejárt a fesztivál, és felhívtak, hogy díjat kaptam, azt hittem, viccelnek, egy ideig csak nevetgéltem,. Előzetesen azt sem tudtam, van díjazás, vagy hogy versenyprogramban játszunk. Azóta pedig olyan az életem, mint előtte.

– Több fontos szereped is volt. Melyik a kedvenced, és miért?

– Mindig az éppen aktuális. De van, hogy a próbafolyamat hangulata miatt szeretek bele egy szerepbe. Az utána mindig jó emlék.

– Hogyan látod magad 10 év múlva?

– Édesanyaként.

– Szeretnél üzenni valamit az otthoniaknak?

– Meg szeretném köszönni azoknak, akik segítettek abban, hogy ma itt lehetek. Akik engem tanítottak, erőt adtak, bátorságot: a tanító nénim, Kocsis Annamária, a családom, a barátaim, az iskolám, Deák Ferenc tanárom, Nagy Tamás, Fórika Balázs, Ferencz Éva, a Fábián Zoltán Olvasótábor, Udvartér Alkotótábor. Kolcsár Józsefnek külön köszönet, amiért ingyen és bérmentve, szabadidejében felkészített a felvételire, mert nála kezdtem el a színjátszást, és mert nagyon vagány volt az általa vezetett színjátszó kör. Nagyon nagy dolognak tartom, ha az ember elmegy, tanul, és utána haza tud menni, és tudja szolgálni a közösséget, amelyben felnőtt. Számomra például nagy mérföldkövet jelentett volt, amikor nemrég – diplomás színészként először – a Vigadó színpadán játszhattam.