Jogunk van hibázni

Buda László az írott források tájékoztatása szerint orvos, pszichiáter, pszichoterapeuta, a szomatodráma megalkotója. A Nyitott Akadémia keretében tartott előadásának közönsége szerint színészi képességekkel is megáldott jó előadó és történetmondó. A sepsiszentgyörgyi unitárius templomban az Önelfogadás és öngyógyítás a gyakorlatban címmel nemrég tartott előadása ezért nemcsak tanulságos, hanem szórakoztató is volt.
Ha egy citrom gondolatára nyálmirigyeink beindulnak, ha egy elképzelt kudarc gombócot teremt a gyomrunkba, ha a megtörtént tévedés lángba borítja arcunkat, ha a testtelen gondolatoknak ilyen hatása van testünkre, tagadható-e, hogy jobban oda kellene figyelni elménkre, testünkre, arra, hogy jól bánjunk magunkkal? Aki elhanyagolja magát, aki nem szereti eléggé magát, sok betegségnek van kitéve. Ezen túl, a tudomány olyan felfedezései, mint az, hogy az agy gondolkodáskor olyan neuropeptideket termel, amelyek aztán a test legtávolabbi pontjába is eljutnak, ismét felvetik a gondolatot: testünk állapota nem független gondolatainktól. Lehet a testünkkel kommunikálni, csak meg kell tanulni a nyelvét, valahogy úgy, ahogy a csecsemő kommunikációját megtanulja az anya, az apa, egy olyan személy, aki ismeri és szereti – vallja eretnek módon Buda László, amiért az orvostársadalom nagyobbik fele ma is különcnek nézi.
– Pályámat kissé csalódottan kezdtem, mert az orvosi egyetem hat éve nem adott támpontot arra vonatkozóan, miért betegednek meg az emberek, csak a hogyant tárgyalta részletesen. Életem egyik legjobb döntése volt, hogy a test és az elme, a lélek kapcsolatával kezdtem foglalkozni – vallja az előadó.
A nagy többségre jellemző, hogy hipnózisban éli a mindennapokat, annak tudatában, hogy „valami nincs rendben velem, másnak kellene lennem, nem itt kellene lennem, fejlődni kellene”. Ezt érdemes átgondolni felnőttkorban: amit csinálok, ahogy élek, mennyire van velem összhangban. Netalán másnak próbálok megfelelni magam ellenében? Annál is inkább, hogy egy hospice-nővér kutatása szerint a leggyakrabban azt bánják meg az emberek halálos ágyukon, ha nem a saját életüket élték, hanem feladták vágyaikat, céljaikat valakinek a kedvéért.
A pszichiáternek azt a felismerését, hogy a daganatos betegségek is sokszor akkor jelentkeznek, mikor előtte egy nagyobb traumát nem oldott meg az ember, családi tapasztalat is igazolja: édesanyjának amiatti bűntudata torkollott rákba, hogy az utolsó pillanatban nem volt ott haldokló szülője (az ő édesanyja) mellett, hogy nem fogta a kezét, amikor kellett volna, mert hagyta magát rábeszélni a pihenésre az átvirrasztott éjszakák után. Akkoriban még nem is volt lehetőség arra, hogy az ember segítő szakemberrel kibeszélje azt, ami a szívét nyomta. Édesanyja éveken keresztül bántotta magát a mulasztásáért, de a daganat már pár hónapon belül jelentkezett.
A szégyen is hasonlóképpen formál bennünket, főleg ha „jól” csináljuk. Jól szégyelleni magunkat úgy lehet, ha elvonulunk a közösségtől és jó sok rosszat gondolunk magunkról. Egy támogató, megértő közösségben ez nem igazán szokott sikerülni – villantotta fel a dolgok fonákját dr. Buda. – De mennyi időt elveszünk a jóllétünktől, boldogulásunktól, miközben ezt a programot futtatjuk?
Az valószínűleg meg sem fordul a fejünkben, hogy a fogyókúrák többsége azért nem működik, mert rossz motivációval fogunk neki, hadba indulva saját testünk ellen, haraggal és utálattal eltelve iránta.
– Ha már megtörténik, hogy este a Föld „megváltozott gravitációja” a hűtőszekrény felé húz, hogy érveink és akaraterőnk fokozatos elpárolgása közben ki is nyitjuk és meg is esszük, amit kiveszünk, legalább élvezzük – tanácsolta az előadó – mert sokkal nagyobb kárt tesz bennünk a zabálást követő lelkifurdalás, a szégyen és a csalódás. A helyzet és magunk elfogadása ellenére még lehet fejlődni. A siker kulcsa lehet, ha megbeszéljük magunkkal, hogy „kedves testem, nem foglak bántani, szükségem van a változásra, működjünk együtt”. Ha gyógyulni szeretnénk, még fontosabb, hogy ne dobjuk oda testünket a gyógyítóknak minden tisztelet nélkül.
Hogyan lehet több önbizalmat nyerni? – kérdezte egyszer egy kisebb kudarc után nagyon okosan Buda László kislánya, azok helyett is, akik ezt a hiányzó tudást ma tanfolyamokon próbálják elsajátítani egy-egy gyermekkorban sokszor hallott „erre sem vagy képes”, „sose fogod semmire vinni” és hasonló „programok” után.
– Úgy, hogy annak ellenére, hogy a másokkal való folytonos összehasonlításban sokszor alulmaradunk, elismételjük magunknak (sokszor): annak ellenére, hogy nem vagyok jó fociból, matekból, bármiből, elfogadom és szeretem magam. Mert a fájdalom az élet része, de a szenvedést legtöbbször magunk választjuk a negatív gondolatok ismételgetésével. Jogunk van hibázni. S ha beleragadunk egy helyzetbe annak ellenére, hogy az nem jó nekünk, a bénulást sokszor eredményesen gyógyítja a bátor ugrás az ismeretlenbe – tanácsolta saját tapasztalatból fakadó meggyőződéssel Buda László. Felnőtt éle­tünk legintenzívebb pillanatai lehetnek ezek az ugrások (ő konkrétan a bungee jumping kipróbálásával tesztelte saját bátorságát). Hogy kockázata is van? Mikor lebeszélnénk magunkat, tartsuk szem előtt, hogy a mester tudása a sok elkövetett hibából fakad – üzente.