Jancsó Elemér halálának ötvenedik évfordulójára

Mindez attól függ, hogy mit nevezünk réginek, elavultnak, kidobandónak. Különösen kényes dolog, ha például irodalomról van szó, de az lehet zeneművekről, festményekről, más művészeti alkotásokról. Még emberekről is. Lám, hiába emlegetjük frissítő erőként a romantikus zenét, a nagy angol drámáit, valahol valakik szemétbe dobják, kiátkozzák, elhallgatják, inkább nem beszélnek róla, minthogy esetleg dicsérni kelljen.

Péter Sándor

2021. december 29., 00:182021. december 29., 00:18

Olvasom, hogy a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum vezetője, aki egyébként erdélyi, sőt székely származású, kukába dobná a korábbi magyar irodalom nyolcvan százalékát. Ezért idézek fel most egy olyan életművet, amelynek szerzője nem világhírű versíró, regényíró, még csak nem is határokon átívelő életmű szerzője, hanem egyszerű irodalomtörténész, -kritikus, s ami talán mindennél felemelőbb: egyetemi tanár.

Jancsó Elemér magyar és francia szakot végzett, így a kolozsvári Református Kollégium és a budapesti Eötvös Kollégium biztosította európai szellemiség vezette őt is, mint annyi mást a párizsi Sorbonne Egyetemre, amely akkoriban szinte kötelező állomásnak számított a franciatanárnak készülők számára. De mégsem a francia került nála előtérbe, hanem a magyar irodalom. Volt középiskolája, majd az Erdélyi Tudományos Intézet után az 1945-ben életre hívott Bolyai Tudományegyetemnek lesz oktatója, később tanszékvezetője, a felvilágosodás irodalmának tudós kutatója és professzora.

Legendák lengték körül, gyereksétáltatás és ruhavásárlás humoros mozzanatait kötötték vele egybe, amik lehet, megtörténtek, lehet, hogy nem, de ő mindig jókedvűen hallgatta végig, ha diákjai valamilyen vele kapcsolatos történettel álltak elébe, és úgy nevetett ezeken szivarfüstje mögül, mintha valamelyik kollégáját viccelték volna meg. Kiváló magyartanárok százai tanulták meg nála és általa, miként kell ragaszkodni a régi értékekhez, s nem kidobni azt, amit esetleg értéktelennek tartunk.

Így kotorta elő régebbi századok mélyéről a hol önálló kötetekbe szerkesztett, hol a korszak rangos erdélyi lapjaiban, folyóirataiban közzétett hagyatékok sokaságát, a minden századot átélő neves munkákat. Egyetemi éveink végén egyike volt azoknak a tanároknak, akikhez elmerészkedtünk az ablakuk alá énekelni. Ő azonnal felhívott első emeleti lakásába, s biza sokáig nem engedett el, mert közben mutogatta könyvtárának rejtett kincseit. Persze, nem csak a könyvekkel, de italaival is levett a lábunkról!

Rá emlékezve hadd említsem meg, hogy Ő és professzortársai jelentették számunkra a példát viselkedésben, munkabírásban, tiszta, egészséges beszédben, a magyarsághoz való viszonyulásunkban.

Marosvásárhelyen született 1905. április 10-én, elhunyt 1971. november 12-én, Kolozsváron.