Irredenta óvodások?

Király Károly Nyílt kártyákkal című emlékirataiban értékeli a Magyar Autonóm Tartomány történelmi jelentőségét is, és úgy véli, bár nem volt nyugati típusú jogállami önigazgatási forma, de a magyar nyelvhasználat szinte korlátlan szabadsága, az iskolarendszer, a kultúrintézmények működtetése stb. révén sokat segített abban, hogy a nacionál–kommunista diktatúrát a székelység át tudta vészelni.

Mindezt annak ellenére, hogy statútuma nem volt, mert mint írja, annak megalkotását ugyan „az akkori román alkotmány előírta, de a hatóságok nyomásgyakorlása folytán elmulasztották.”

Ebből a tényből érdekes következtetéséket vonhatunk le arra nézvést, hogy mennyire tekintették ideiglenes engedménynek az akkori állapotokat, mindenesetre tény, hogy rövid időn belül felszámolták, s nyilván megkönnyítette a likvidálók dolgát a statútum hiánya is.

Hasonló állapotok, kiáltó hiány esete forog fenn a kisebbségi törvény dolgában manapság, a ma hatályos alkotmány ugyanis előírja egy ilyen jogszabály megalkotását, de hiába telt el közel harminc év a rendszerváltás óta, ezzel a hatalom a mai napig adósa az ország kisebbségeinek. Veress Emőd jogász, a Sapientia jogi karának vezetője szerint kimondott alkotmányos mulasztásról van szó, és a dolog annál aggasztóbb, mert egyre fokozódó uszítás folyik az írott és még inkább az elektronikus médiában a székelység ellen. Olyan indulatok és javaslatok kapnak nyilvánosságot, melyeket a legvészesebb történelmi korszakokban, a harmincas években hangoztattak a legvérmesebb jobboldali erők, illetve amit a legutóbbi diktatúra gyakorlatilag is elkezdett alkalmazni, s aminek tragikus végkifejletét csupán bukása akadályozta meg.

E vészkorszakoknak és az zavarkeltő bajkeverésnek, az embertelen kisebbségellenes uszítás kártételeinek közös tanulsága, hogy a nemzetiségek, a kisebbségi népközösségek egyenjogúsági törekvéseinek kezelése a mindenkori román demokráciát minősíti, annak valóságos fokmérőjeként fungál, ideje lenne hát ama törvényt megalkotni, hogy a békebontást, közösségek megalázását és megrágalmazását kellő jogi háttérrel lehessen büntetni, hiszen ma valóságos bátorításuknak vagyunk tanúi például nem egy tévéadó által.

Egyetlen példa: elképesztő, de büntetlenül lehet irredenta tevékenységnek bélyegezni azt, ha az anyaország magyar óvodák építéséhez nyújt kiemelt segítséget. Hogy lehet ilyen embert képernyőre engedni, s milyen műsorvezető az, aki erre még rá is bólint?