Hová tűnnek a szép szavak?

Évek óta meghívottja vagyok az óvodások megyei mesemondó versenyének. Ezt mindenkor kitüntetésnek érzem, mostantól, az ideitől kezdve még inkább, mert a rendezvény megálmodója, a nyugalmazott volt óvónő-szakfelügyelő, Prezsmer Imola mellett engem is fontos kitüntetés ért: megrajzolt kövecskével ajándékoztak meg, s ezzel bizonyára le is előlegezték a következő esztendei jelenlétemet. Különösebb szerepem nem akad ilyenkor, az a pár méltató szó, amelyet pedagógusszövetségi vezetői mivoltomban el szoktam mondani, minden bizonnyal dadogásnak tűnik a jelenlévők számára ahhoz a csodálatos, még a legfáradtabb „agyakat” is felfrissítő tavaszi szóáradat mellett, amellyel elárasztanak ilyenkor a kis mesemondók.

Honnan az a felülmúlhatatlan bátorság, honnan az a tiszta hangzás, az a méltóság és magabiztosság, amellyel felülnek a meseszékre, s elgörgetik szókavicsaikat, amelyeket Benedek Elek áradó patakjából halásztak elő anyukájuk, nagymamájuk vagy óvó nénijük segítségével? És nincs egy oda nem illő hang, nincs nyelvbotlás, csak csengés-bongás, fel meg mélyhangok, ahogy azt a mese megköveteli. És az egészet levezető Bartók Emese kérdéseire sem jönnek zavarba. Mit tudsz a nagy mesemondóról, kitől tanultad ezt vagy azt, miért szereted ezt a versenyt? Nem volt irulás-pirulás, felnőttekre jellemző bugyuta szókeresgélés…

Apónak nem volt nehéz sem a toll, sem a kasza – mondja az egyik bátor legény, aki Lajos tatától hallotta ezt. Szép nagy temetése volt, ezt jegyezte meg egy másik. Mikor írt, akkor meghalt, fő, hogy dolgozzatok, szerette a gyermekeket, a szobor ölébe ültem, ő építette a házát, nagyon híres volt, mert lett róla egy óvoda, van egy patak, van egy fa, azt ő ültette, tanított magyarul beszélni, a gyerekeknek írt újságot, Jézus tanítványa voltam, gyerekekhez lehajoltam, mikor meghalt, eltemették…

Tizenhaton mondtak mesét, a tizenhetedik igazoltan hiányzott. Ám sok százan akartak eljutni Sepsiszentgyörgyre, de ennyire tellett az időből, a türelemből. Mert a mesemondást és -hallgatást sem illik túlzásba vinni!

Egy dolog járt és jár a fejemben: hová száll el évek múltán mindaz, amit ilyenkor, ezeknél az öt–hatéves gyereknél tapasztalhatunk? Hová tűnik el az igényesség, az anyanyelv tisztasága iránti tisztelet, egyáltalán hová tűnnek el a szép szavak? Ha tőlem függne, bizony, hatalmas terembe vinném ezt az eseményt, s beterelném oda hallgatóságnak mindazokat, akiktől függ, hogy vannak vagy nincsenek szép magyar cégneveink, zenekar-elnevezéseink, magyar nyelven szerzett könnyűzenei számaink, hogy vannak-e tisztán beszélő hírközlőink, érthetően elmondott szövegeink, töltelékszavak nélküli megszólalásaink.

A példa adott. Ám legyen ez lecke is az anyanyelvükről megfeledkezőknek!