Gyönyörűket írni!

Ha magamban kezdem keresni az írás indítékait, azt mondhatom, hogy egyfajta hittel járt ez esetemben, miszerint az írásnak tett-értéke lesz, mihelyt nyilvánosságot kap, azaz ha nyomtatott változatra vált, és mint sajtótermék, olvasójára talál. Hatására pedig jó irányt vesznek az ügyek, kis világunk dolgai helyükre kerülnek... Ha pedig cselekvéssel ér fel az írás, akkor még inkább alapozhatunk rá, hogy az éppen uralgó s az emberi viszonyokat megrontó ilyen-olyan rezsimek közepette is őrizhetjük az emberi méltóságot és mértéket, s ezáltal a közjó szolgálatába vetett bizalmunk is megmaradhat. Ebből következően bizonyára a szemlélődő és elmélkedő, valamint a vitára hajlamos énem – s nem a történetmondó – erősödött meg már kezdő középiskolás korom óta, s kereste a megszólalás módját mind a közírásban, mind az irodalomról való beszéd különböző területein: műelemzésben, kritikában, esszében.

Az írás tett-értékével összefüggésben Illyés Gyula vetett fel egy gondolatot még az 1960-as években: „szükséges-e, hogy az irodalmi műnek irodalmon kívüli föladata legyen?” Hangsúlyozta, nyilván, hogy csakis esztétikailag értékesnek elismert alkotásokkal kapcsolatban érdemes feltenni ezt a kérdést – időnként hangoskodó vitafelek éppen ettől szoktak eltekinteni! –, azaz ilyenek vonhatók, úgymond, újabb vizsga és értékelés elé, hogy tudniillik ezek a mi tájainkon, Közép- és Kelet-Európában „milyen végeznivalót teljesíthetnek irodalmon kívüli területen”?

Én magam nem szerezhettem tudomást erről azon nyomban, az író Hajszálgyökerek című esszékötete (1971) egy-két év késéssel ért el hozzánk, de addig is éreztem azt, hogy az írásnak, jelesen az irodalomnak problémamegoldó szerepe van... Netán önáltatás lett volna mindez? – kérdezi félszázaddal későbbi, mai énem. Azt mindenesetre be kell látnunk, hogy – Adyval szólva – a Lehetetlent nem tudjuk lebírni.

Mind a külső világ, mind az ember belső „birodalma” nagy kihívás elé állítja az írót. Arról viszont, amit felelős honpolgárként tapasztalunk és felismerünk – nehéz hűség ez ugyan! –, nem hallgathatunk, sőt, aki igazán író, közlendőjének a tartalomhoz leginkább illő formát is meg kell, hogy találja. Mondhatnám: megtartó formát. Másrészt, ugyancsak költőnket idézve állítjuk, hogy nem hiányozhat az írásnak elkötelezett emberből egy szent szándék: gyönyörűket írni!