Gyertyános

Amikor leült az írógép, jó, számítógép elé, mintha a saját ölébe ült volna, elnehezedett. Hogy is gondoltam? Sehogy. Nem is terveztem meg, mit fogok utána írni, bele a mibe is? Nagyon szép lehet nyáron Svédországig az út, annyi sajátos földrajzi csoda. Örülünk, ha látunk. De mit írok a nyomára az itteni halmazból? Szinte itt felejtette a szalmakalapját. Hogy nevettünk. Még azon is nevettünk itthon, hogy szinte minden kedden és pénteken vihar volt.

Jobb házaknál minden kedden és pénteken kutyát, bénát, kisgyermeket sétáltatnak. Itt is, másutt is szép a rend.

Nagyon szerettem, ahogy Árpád szerette itthon, ez az igazság, még magamban is, ha nem is fennhangon. Hogyan köszöntik itt egymást a székelyek, hát azzal nem tudott betelni. „Hogyvagyjólvagynaazafontosmitiszunk.”

Igenis nagyon szerettem, ahogy tudta szeretni itthon az itthonit, mindent, még a malacokat is. Malacokat. Azokat különösen. Svédországban is vannak malacok. Igaz, egyre kevesebb, ahogy egyre több a disznóhúst, kolbászt tiltó hitbéli rendelet. De ez az ember! Mindent úgy élt meg, mintha életében először járna a szülői földeken.

Kérdezem én magamban magamtól, lehet-e egy embernek kétféle lelke. Mármint egy finom női, mellette együtt éltében a másik, a férfié.

„Kedves Levente! Hamar eltelt az a hónap. Szeretettel üdvözöllek itthonról…” – Na, ez elég lapos, tanár úr. Föl, föl az igazba, a magasba, onnan ellátni Malmőbe, ahol szintén aranyba öntik az életet. Kérdeztem, nagy út-e. Azt mondta, hidd el, apa, olyan, mint a hepehupás vén Szilágyság egy versben… Mondtam, az nem egy vers, hanem a szilágysági Ady-verse. Igen, köszönöm tanár úr. Szóval hepehupa annyiban, hogy háromszor is leszállott a gép, harmadjára Bukarestben.

„Kedves Levente fiam! Könnyű lenne azt mondanom, hogy legszebb emlékmorzsám, meg ilyesmi, mert igazán van miben válogatnom. Köszönöm neked és Istenednek, hogy hazajöttél 31 napra.” Nem, ez a nagyanyó levele lenne. Nem tudok számítógéphez igazodni öt sor erejéig s idejéig. Miféle katlandérozás ez a falu szégyenére, hiszen mindenki örült nekünk, a mi örömünknek, s most nem jön, illetve nem megy a levél. Lapos.

„Levente, kedves fiam! Hatvannégy éves vagyok, most döntöttem úgy, hogy festő, grafikus tevékenységhez fogok. Nekem kell megfestenem, megrajzolnom, ahogy megölelted júniusi esőben a gyertyánfát.”

Apa, kedves apa, így mondta, én nem tudok kimenni ilyen puha, ilyen édes, hízelgő eső alól. Az is lehet, nem is akarsz. Ha az embernek két lelke van, mert lehet, az egyik azt sugallja: maradj kinn! Maradj kinn! És ezt a madarak is meghallják, és egyetlen egy se rebben az ágak között. Ott állt, az erdő tiszta, mintha takarítva, lengedezett az égi esőpászma a levegő alatt, de ez nem volt megdidergető. Én csak… igen, én csak gyönyörködtem, ahogy pancsol 28 évesen itthon. Akkor odalibegett, így, ahogy emlékszem, oda a vaskemény, márványsima gyertyánfához, és akkor kinyújtott két karjával átölelte a csillogó, tiszta fa testét.

Csupa vizes a mellényed, inged, mondtam. Nem didergett. Aki örvend valaminek, s az közel, nem szokott dideregni.

Apa, én a szép nő könnyeit se, izzadságát se törlöm le magamról sose. Mondtam vagy csak most mondanám, hogy jól teszed, fiam, mindent jól, ami neked jó s tiszta… tisztességes.

„Csak röviden írok fiam, mert be kell mennem az iskolánkba.  Táborra való gyermek jön holnap. Az a gyertyánfa a mai napig tiszta és nedves, amelyiket, akit megöleltél.”

Miért írok arról, ami őbenne van? Ami bennem is él, ameddig én? Miért kell mindent hétköznapra öltöztetni azzal, hogy magyarázzuk? Úgy ölelte esőben a vizes fát, két tenyérrel simogatta…

„Drága Levente fiam! Itt minden áll a talpán. Iskolánk, falunk, az erdő. Minden tiszta, növekvőben él minden. És szeretve várunk Téged mindig. Csókol édesapád és édesanyád, szeretettel. – Alsókenderes.”

Elküldte, bele a légkörbe számítógéppel, északra. Tisztára úgy érzem, mintha ezen az ablakon magamból is küldtem volna csipetnyit. Annyit, amennyi szólaltatja. Amúgy jó levélíró a fiam.

Tíz nap után jött válasz: „Sajnáljuk. A címzett elhalálozott.”