Gondolat gondolatot szül

A magyar költészet napjának idei rendezvényei alkalmat kínáltak arra is, hogy magának a költészetnek a mibenlétéről elmélkedjenek a legavatottabbak, a költők. S minthogy hallgatóság előtt, tehát nyilvánosan történt általában a hangos elmélkedés, az elhangzottak a versolvasókban is a költészetet illető gondolatokat ébresztettek.

Szerencsés véletlennek tarthatjuk azt is, hogy városunkban az idősebb nemzedék jeles költői mellett a középnemzedékhez tartozók is szerepeltek, azaz akik a rendszerváltás után, az 1990-es években indultak. Azt is fontosnak tartom kiemelni a meghívottakkal kapcsolatban, hogy bár más-más korszakban váltak költőkké, mégis egyként folytatják a mai napig hivatásuk gyakorlását. Hogyisne tennék, hiszen nem életkorfüggő az alkotói munka! Megtalálják tehát minden időben értelmét a költői megszólalásnak. Merthogy – helyesen gondolták a régiek – a költő tulajdonképpen nem lesz, hanem már annak születik…

Vannak viszont ma is közismert és gyakran hivatkozott esetek – s ezekről is szó esett, természetesen! –, akik azt tartják, s nyilvánosan kijelentik, hogy a diktatúra bukását követően, a rendszerváltás óta már nincs tétje a költészetnek, az erdélyi magyar költő számára az elhallgatás ideje jött el. Nyilvánvaló, az egyéni döntéseket tudomásul veszik a pályatársak és olvasók, de egy-két kérdés felvetésének is helye lehet ilyen esetben…

Nem azzal kellene-e indokolnia kinek-kinek saját egyéni döntését az elhallgatást illetően, hogy a maga választotta és művelte költészetnek szűnt meg – úgymond – a tétje, semmiképpen sem a költészeté? Hiszen ezúttal is elhangzott, magát a költészetet meghatározni mondhatni lehetetlen vállalkozás gyakorló költő számára is, s ha ezt nem lehet megtenni, úgy vélem, akkor nem tehetünk rá vonatkozó általános érvényű kijelentése­ket sem. Szabadságában áll bármely alkotónak pályájáról letérnie, még ha ez fel is vetheti a felelősség kérdését döntésével kapcsolatban, nem is beszélve arról, hogy érvénytelen kijelentések helyett saját választott útjával kellene szembenéznie. Érvényes és hiteles költői megszólalásra sohasem alkalmatlan az idő s a hely, jelen esetben Erdély, mert a nyelvet művelni, a kultúrát hordozó egyént és közösséget gazdagítani nem megkerülhető feladata a költőnek.

A költészet kedvezőtlen léthelyzetét tárgyalva hivatkoztak ugyan világtörténelmi kataklizmákra („Auschwitz után többé nem lehet verset írni” – Theodor Adorno, 1949), visszafordíthatatlan kultúrtörténeti tendenciákra („Ars poeticám a hallgatás” – Székely János, 1973), a költészet mégis virágzik, mert a költészet addig él, míg az emberben léteznek olyan szellemi és lelki szükségletek, mint az ének, a tánc, a zene, a vers…