Gipszes Pali és a költő

Ez a félig publicisztikai, félig szépirodalmi műfaj a Székely Hírmondó napilapban vert gyökeret

Székely Hírmondó

2019. március 28., 00:092019. március 28., 00:09

Én is a kiváltságosak közé tartoztam, akiket gipszpakolással látott el.
Népszerűségét azzal vívta ki, hogy minden meccsen ott volt. Ha egy focistával baj történt, ő reparálta a lábát, vagy amit kellett. Felkapta a kis táskáját, és apró, fürge lépésekkel beszaladt a pályára. Göndör, szőkés-vöröses haja, pókerarca mindenki előtt ismert volt. Gyors, profi mozdulatok, egy-kettő, kész. A szemem előtt három méterrel játszódott le a jelenet a régi „Gödörben”: egy játékos olyan szerencsétlenül esett, hogy a térde teljesen kifordult, rajzolni sem lehetett volna torzabb végtagot. Ordított a boldogtalan, mint a fába szorult féreg. Gipszes Pali felugrott a kispadról, odarohant, egyet csavarintott a lábon, a páciens egy búcsúordítással honorálta a kezelést, és – nem túlzok – fél percen belül visszakocogott a pályára, mintha semmi sem történt volna.
Mondtam, hogy engem is gipszelt. Nyurga, vékony voltam, egy esés csontrepedést jelentett, ha nem törést. Vállam, könyököm, csuklóm, bokám kipróbálták a gipsze (persze jobb-bal egyformán, hogy sértődés ne legyen). Easy come, easy go, ahogy repedt, úgy forrt össze Gipszes Pali közreműködésével.
A lelki sebek már nem olyan könnyen.
És – mit tegyek, nekem mindenről valami eszembe jut, úgy érzem, hogy az író is – hát még, ha költő! – valami ilyesféle szerepben létezik az élet kispadán. Felrúgott, eltaposott, kicsavart, megcsúfolt szavak segítségére szalad, amikor már nem bírja a szélen ücsörgést, és helyrerántja, megigazítja, összepasszítja azokat. Néha sikerül, néha szomorúan visszaballag szerény őrhelyére. De mégis, ha ő nem, ki más hallja meg anyanyelvünk sárba tiport szavainak a fájdalmas kiáltását?
Ami engem illet, megtiszteltetésnek tartanám, ó, de mennyire! – ha a drága magyar szavak Gipszes Palijaként emlékezne rám a (gyakran hálátlan) utókor...

Zubreczky Antal