Erdélyi Rómeó és Júlia

És ha nemzeti gyűlölködés és Erdély, akkor a szereplők természetesen románok és magyarok. A helyszín Kolozsvár. Egyetemi hallgató voltam, kémia szakos, de volt valami, ami jobban izgatott a tanulásnál, az estébe nyúló séták a Korzón. Ez volt az akkori fiatalok társadalmi érintkezésének a legjelentősebb helyszíne. Itt kötöttünk új ismeretségeket, szövődtek itt életre szóló barátságok és – nem mindig életre szóló – szerelmek.

Itt, a Korzón láttam meg a lányt, aki történetem főszereplője. Ragyogó szépségű, barna hajú, fekete szemű nő volt, amint először megláttam, megtetszett nekem. Aztán a barátaimtól megtudtam, hogy szintén egyetemi hallgató, mi több, kémikus, szintén harmadéves lesz az ősztől, akárcsak én, csak hát ő a Babeș és nem a Bolyai hallgatója, mert – figyelmeztettek a barátaim – a lány román. De nekem annyira tetszett, hogy azt se bántam volna, ha hottentotta.
Aztán azt is megtudtam, hogy a neve Cica. Egy idő után azt is észrevettem, figyel engem. Egyszer csak, amikor elhaladtunk egymás mellett, köszöntem neki: „Szervusz, Cica”. Meglepetésemre visszaköszönt: „Szervusz, Feri”. Ismerte a nevemet. Onnantól kezdve, ahányszor találkoztunk, mindig köszöntünk egymásnak.

És eljött az ősz, kezdődött az egyetem, az egyesített Babeș-Bolyai. Ott aztán találkoztunk. Megbeszéltük, elhatároztuk, hogy a közös előadásokra együtt fogunk járni, egymás mellett fogunk ülni. Vagy együtt fogunk ellógni. Ami gyakran meg is történt. Ilyenkor beültünk egy cukrászdába vagy a moziba. A laborgyakorlatokra pedig egy csoportba kértük magunkat, így utánuk mindig haza tudtam Cicát kísérni
Megtudtam, hogy akcentus nélkül beszél magyarul, és hogy szereti a magyarokat. Azt is megtudtam, hogy az édesanyja, Doamna Grațiana orvosnő egy igazi régi vágású úrinő, tán félig magyar, az apja pedig matematikus, az akadémia kolozsvári fiókjának igazgatója. Ő viszont gyűlöli a magyarokat. Ezt Cica nyíltan és őszintén elmondta nekem. Cica aztán magyar társaságba járt velem. És lassan egymásba szerettünk.

Mégsem akart az enyém lenni, pedig nagyon akartam. Mélyen vallásos volt, ortodox, és azt bűnnek tartotta. Majd ha összeházasodunk; persze, ha elveszel feleségül, mondta. Ebben biztos lehetsz, válaszoltam. Pedig az előjelek vészjóslóak voltak. Sokszor tettem látogatást a Széchenyi téri lakásukban, de ezeket úgy szervezte, hogy az apja ne legyen otthon. Aztán egy alkalommal mégis váratlanul hazaérkezett, és meghallotta, hogy magyarul beszélünk. Kidobott a lakásukból. Akkor kezdtem tudatára ébredni annak, hogy a nemzetiségi gyűlölet képes szétszakítani még oly nagy és őszinte szerelmeket is.

Folytatom a történetet, de hogy érthető legyen, pár évet vissza kell mennem az időben. Én öttusáztam, és edzésre Dezmérre, ebbe a Kolozsvár közeli faluba jártam, ahol az ottani katonai lovas egység lovait a rendelkezésünkre bocsátották. Dezméren volt egy kisebb repülőtér is vitorlázó repülők számára. Lovas edzés után az utunk ott vezetett el a repülőtér mellett, és én vágyakozva néztem mindig a motor nélkül szálló gépeket. Szerettem volna én is repülni. Amint betöltöttem a 18. életévemet, jelentkeztem. Fel is vettek.

Két kiképzőm volt, az egyik egy román férfi, akinek a nevére már nem emlékszem, a másik egy 40-42 éves, nagyon szép nő, Szekeres Teréz, akibe reménytelenül szerelmes voltam. Másfél évnyi kiképzés után megtanultam a vitorlázórepülést, levizsgáztam, és megkaptam az engedélyt az önálló repülésre. Amikor már Cicával a leghevesebben égett a szerelmünk lángja, én már túl voltam mintegy 15 önálló repülésen, és egy szinte lezuhanáson...

Egyetemi tanulmányaink utolsó fél évében egy alkalommal megkérdeztem, eljönne-e velem Dezmérre egyet repülni? A válasza igenlő volt, pedig a kollegák közül egyedül ő tudott a repülési balesetemről. Több barátomat is hívtam repülni, de csak Cica mondott igent. Mielőtt beültünk volna a gépbe, megkérdeztem, fél-e a lezuhanástól? Mert akkor meghalunk. Sohase fogom elfelejteni a válaszát: „Akkor mindketten egyszerre halunk meg. Szép halál lesz.”