Erdélyi értelmiségi járványok idején...

Egy 18. századi evangélikus lelkész, Szeli József egyik munkája keltette fel Szemlér Ferenc (1906–1978) érdeklődését az adott korszak és a megismert életpálya iránt. Ebből kiindulva aztán olyan fiktív irodalmi figurát teremtett az író, akinek az alakja elszakadt az egykor élt történelmi személyiségtől, és önálló életre kelt A mirigy esztendeje című (1969) Szemlér-regényben. A nevében is önállósult regényhős, Szüle István egy plebejus (apja cserzővarga) származású és érzelmű székely–magyar tudós férfi, anyanyelvének és a magyar nyelvű erdélyi kultúra művelésének elkötelezettje, aki életre szóló barátsága, valamint házassága révén egy többnemzetiségű erdélyi modellt képez le az olvasó számára. Egy igazi transzilván és humanista értelmiségi a felvilágosodás hajnalán, Bod Péter kortársa, aki különben a regény cselekményében is helyet kap.

Szüle István lelkipásztori és tudományművelő tevékenységét majd’ három évtizeden keresztül Brassóban és Hosszúfaluban folytatta, mialatt magyar nyelvre fordította Luther kis katekizmusát, valamint összeállította és kiadásra előkészítette prédikációinak gyűjteményét, amelyeket a nagy pestisjárvány idején, 1756–57-ben hétről hétre mondott el híveinek, s Trombita Szó címmel jelentetett meg egy brassói szász nyomdász.

A munka megjelenésekor immár harmadik szolgálati helyén, a Székely- és Szászföld határán, a Kis-Homoród mentén fekvő Isten háta mögötti faluban, Székelypalánkán találni hősünket mint özvegy, román származású feleségét a járványban elveszítő idősödő lelkészt. Innen írja levelét brassói szász barátjának, orvosdoktor támogatójának, aki a miriggyel való küzdelem idején mint „Stadtphysikus” még a szász városvezetéssel is szembeszállt, amikor az pillanatnyi érdekek miatt, megfeleléskényszerből kisebbíteni vagy tagadni akarta a járványveszélyt. Az igazság híveként is mondhatni testvér lelkészbarátjával.

A levélírás során idéződik fel a hősben életének és munkásságának minden fontos eseménye és mozzanata, de jó alkalom arra is, hogy elmélkedjen a magyar írósorson és a kultúra szomorú kilátásain, illetve hogy elveit megfogalmazza. Barátjának arra a felvetésére reagálva, hogy miért nem a tudomány nyelvén, latinul írja munkáit, vagy miért nem az ékes német nyelvet választja a jobb érvényesülés céljából, jól megfontolt választ ad. Igaz, hogy előbbi nyelveket választva a világban hírnévre tehetne szert – sőt még néhány tallér is csörögne, úgymond, lapos erszénye fenekén! –, de ő híveihez akar szólni anyanyelvükön, illetve azt vallja, hogy azon a nyelven kell szólnia, amelyet „minden szabály nélkül, édesanyánkat utánozva sajátítunk el”.

Határozottan jelenti ki a levélben, hogy „ha egyebet tennék, nem csupán hamis volnék, de háborodott is…” (46.)

Az írás mikéntjéről viszont már nem közvetlenül a hőstől, hanem a kívülálló elbeszélő előadásában kapunk képet. A Luther művének magyarra fordítását végző lelkészről mint harmadik személyről szól a mesélő, akit munkája közben jelenít meg, s egyúttal a jó prózaíró és próza titka is megvilágosodik egy hasonlat által: „A szavak és kifejezések megleléséért vívott küzdelmében olykor ugyanaz az érzés fogta el [Szüle Istvánt], mint mikor gyermekkorában először kötözték talpához a csontból készült csákiát, és kitaszították a Küküllő jegére. Eleinte fel-felbukott, de hamarosan rájött a mozgás titkára, és a váratlanul könnyed siklás már-már elszédítette. Ilyen kecsesen és könnyedén sikamlott most el néha a szöveg tükröző felületén. Észre sem vette, valójában alig érdekelte, mit is tartalmaz a Luther kezétől származó kegyes nyomtatvány, a fontos csupán az volt, hogy az eredeti lejtést, hangzást a maga ügyességének teljes latba vetésével adhassa vissza.” (90.)

Szemlér a történelmi témát a huszadik századi modern regény szerkezeti-technikai újításait kamatoztatva írta meg. Esetünkben a levelet fogalmazó idősödő férfi életkörülményei kerülnek bemutatásra egyetlen napjának leforgása alatt, de fel-felidéződnek benne nehézségek közepette folyt egész élete eseményei – egy napban egy élet! –, s így ezek elmesélésére a levelet meg-megszakítva kerül sor. A jelen- és múlt idejű történések tehát váltakoznak, ami egy eleven, mozgalmas elbeszélést eredményez.

A mirigy esztendeje című regényhez kapcsolódó gondolatainknak aktualitást adhat, hogy szerzője, Szemlér Ferenc ezelőtt 115 évvel született (Székelyudvarhelyen), de még inkább az, hogy műve egy súlyos megpróbáltatásokat előidéző járványt és annak társadalmi-politikai környezetét, s ebben az egyes emberi sorsokat a maguk árnyaltságában, hitelesen idézi meg. Már-már tükröt tartva mai, úgyszintén járványos időket élő önmagunknak…