Elsőkönyves szentgyörgyi író

Beszélgetőpartnere, Miklósi Szabó István a régi, de huzamosabb ideje nem látott ismerős közvetlenségével és ugyanakkor enyhe zavarával mutatta be, majd faggatta a szerzőt. Ennek során megtudhattuk, hogy nem most ragadott tollat először, hiszen rangos irodalmi lapokban jelennek meg írásai évek óta, melyek nívóját a neki odaítélt Szabó Gyula-emlékdíj is jelzi. A kötetben fellelhető tíz elbeszélésben mintegy harmincöt év eseményei elevenednek meg és peregnek le az olvasó lelki szemei előtt, amelyek az íróval megestek, illetve megeshettek volna.

Saját kifejezésével élve a könyv tartalmát képzeletbeli és reális történések sora képezi, a gyerekkortól az egyetemi éveken át a felnőtté érésig. Kivételt a kötet címét is adó, nagyapja mesélése nyomán megírt elbeszélés képez, amely a kommunista munkatáborok világát villantja fel az olvasó előtt a maga döbbenetes valóságában. Tömör mondatokba foglalt szóképei által ugyanis mi is átélhetjük az ártatlanul elhurcoltak megpróbáltatásait, fizikai és lelki kínjait. Ugyanakkor a túlélés receptjét is megismerhetjük.

„A barakk a fagyos felszusszanás fedele. Csak a hó elől takar el. Meg az eső elől. A hideg elől nincs menekvés. Az éhínség elől sincs. Sem magam elől. Mert bennem sem mindegy. Hogy mit és mennyire. Erő kell. Önuralom. Hogy ne öljenek meg a szélsőségek. Csapongó gondolataim. Habzsoló álmaim. A hiányok és túlzások. Megvonások és kényszerek.”

Miért ír? – szegezte neki Miklósi a nehézsúlyú kérdést. Miközben valami más tevékenységet végez, hirtelen emlékeket hordozó szavak, fakadnak fel belőle, melyek mondatokká állnak össze, majd erőtérré válnak – ilyenkor már tudja, le kell ülnie írni. Ehhez viszont számára két dolog szükséges: tapasztalat, vagyis kimozdulás a mindennapi környezetből és csend. Háromgyermekes anyaként azonban egyikre sincs lehetősége. Ebben a helyzetben viszont a javára válik, hogy nem lineárisan halad a történeteivel, az elejétől a közepén át a vége felé, hanem amint a gondolatai követik egymást. Így előfordult, például a címadó elbeszélés esetében, hogy előbb a vége, majd az eleje volt papírra vetve és gondolkodnia kellett, hogyan kapcsolja ezeket össze. Fekete Vince megfogalmazása szerint intarziákban, vagyis betétesen ír.

Kiderült továbbá, hogy az írás számára egyfajta önkifejeződés, és ez alkalommal is megköszönte egykori magyar nyelv és irodalom tanárának, Tapodi Zsuzsának, hogy erre ráébresztette. Hiszen így már középiskolás fejjel tudta, hogy neki ez az útja. Ennek ellenére hosszú évek vajúdása kellett a kötet megszületéséhez, ami így számára óriási megkönnyebbülést jelent. Olvasóként nem szereti, hogy visszaéljenek a türelmével, ezért tömör fogalmazásra törekszik. És egyedire.