Elköszönünk tisztelettel!

Ennél jóval többről van szó, esetében egy olyan lelkipásztortól búcsúzunk, aki évtizedeken át a szó szoros értelmében pásztora volt a rá bízott nyájnak, hadd használjunk ilyen átvitt értelmű kifejezést, annál is inkább helytálló ezt így mondani, mert az évtizedek alatt, amennyit töltött ebben az egyházi közösségben (1990-től errefelé), valóban meghonosított egy olyanféle együvé tartozást a hívek között, amelyet szétszakítani sehogy sem lehetne. Holott próbálkoztak hajdan ilyen meg olyan megosztó kísérletekkel éket verni a hívők táborában, de a lelkész szeme mindenkin rajta volt, a jókon és a rosszban sántikálókon is, s az iránta érzett mérhetetlen szeretet és tisztelet segítette évtizedekkel korábban vállalt szolgálatának maradéktalan elvégzését.

Konok székely faluból, Csíkszenttamásról indult, a szükséges tanulmányút bejárása után több székhely után kötött ki Sepsiszentgyörgyön, a központi Szent József-plébánián. Építő munkájának sikerei nagyobbrészt a hívek lelkében sarjadoztak, és sokat mond el róla, hogy a plébánia kapuján bármikor nyugodtan be lehetett lépni, tanácsot kérni, eligazítást, megnyugtató szavakat várni. Én nem hiszem, hogy lenne olyan, aki csalódottan lépett ki ama bejáraton, legyen az kétszárnyú kapu, avagy a lélekhez vezető utat záró korlát. Valahányszor beszélgettünk – számomra mindig megtisztelő volt vele szót váltani, egymással szemben leülni az asztalhoz, akár kivételes alkalmakkor poharat emelni egymásra –, a legkomolyabb, legsúlyosabb tények sem tudták kimozdítani nyugodtságából, szavaiból áradt a megfontoltság, s az Isten áldja mellett jól esett a kézfogás is.

Én akkor kerültem reformátusként közelebb Hozzá, amikor megbeszéltük a sepsiszentgyörgyi magyar végzős középiskolások ökumenikus kicsengetésének ügyét. A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének Kovászna megyei szervezete nevében kerestem meg, s egyből el is fogadta az ötletet. Az első ilyen templomi kicsengetésre 1998-ban került sor, egyelőre két tanintézettel próbálkoztunk, a Közgazdasági és Államigazgatás-jogi Szakközépiskola, valamint az akkor még fénykorát élő Perspektíva Szaklíceum végzős diákjait hívtuk meg a Szent József-templomba. Az előbbi iskolában feleségem volt az egyik végzős osztály vezetője, a Perspektívában pedig jómagam. Megható volt egyszerre legalább négyszáz, ünnepi ruhába öltözött fiatalnak közös istentiszteletet tartani, eligazítást adni. Szabó Lajos plébános úr ünnepi szónoklata igazi remekmű volt, megható, de figyelmeztető is. Ez esemény után aztán már nem volt megállás: az ezt követő években soha nem maradt el az ökumenikus kicsengetés, persze, kétszer annyi fiatallal, mint első alkalommal, így hát nem minden templomba fértünk be. S minden esztendőben mellettünk állt, jelen volt a kanonok úr, általában az ő plébániáján szokta vendégül látni az iskolák igazgatóit, RMPSZ-felelőseit. Egyszer aztán, mintegy álomként, az is elhangzott, épülhetne egy olyan nagy templom, ahol mindenki nyugodtan elfér. És lőn: éppen a kanonok úr hathatós közbenjárásával, ügyintézésével elkészült a jóval tágasabb Krisztus király templom! Ám a csalódás nem maradt el: az utóbbi időszakban évről évre csökkent a kicsengetettek száma, a korábbi 850–900-ról ötszáz–hatszázra. Az utóbbi két esztendőben, a világjárvány miatt, már nem kerülhetett erre sor.

Tisztelettel említem meg, hogy az egyház és iskola közötti kapcsolat elmélyítéséért végzett munkájáért, a tíz esztendőn át működtetett római katolikus osztályok támogatásáért, osztályfőnökként tanúsított elhivatottságáért Szabó Lajos kanonok urat az RMPSZ Kovászna megyei szervezetének elnöksége 2011-ben életműdíjjal jutalmazta. Hiszem, hogy a felgyűlt évek tapasztalatai nem maradnak kihasználatlanul. Hasznosítják azt az utána következők, s hiszem, hasznosítja ő maga ott, ahová vezet ezek után az útja. Barátként, tisztelőjeként kívánok számára termékeny és nyugodt nyugdíjas éveket!