Egy irodalomtörténeti mérföldkő

Jó ötven évvel ezelőtt történt egy erőteljes csoportos jelentkezés irodalmunkban, az akkori fiatal költőknek a Vitorla-ének című antológiában való színrelépése. A kötet 1967-ben jelent meg az Irodalmi Könyvkiadó gondozásában, az előző nemzedékhez tartozó Lászlóffy Aladár bevezetőjével, 2000 példányban.
Az előző írónemzedékek legjobbjai ebben az időszakban már szakítottak az 1950-es évek párt által irányított, propagandisztikus célzatú s a hagyományokat semmibe vevő irodalmi gyakorlatával, viszont többnyire bíztak az akkori hivatalos eszmerendszer, a marxizmus újjászületésében, illetve az emberarcúnak emlegetett szocializmusban, sőt még a szóban forgó antológia egyes szerzői is ilyen értelemben szólaltak meg, Farkas Árpád például ekként foglalta versbe az új (?) társadalmi rendszerbe vetett hitét: „a mélytöltésű hit, az vezethet el a kommunizmusig.”
Irodalomtörténeti mérföldkőnek számít tehát mind a mai napig a Vitorla-ének, emiatt is tekinthető indokoltnak a kezdeményezés, hogy a megjelenés ötvenedik évfordulójára adják ki újra az antológiát, úgymond újratöltve. Ami jelen esetben azt jelenti, hogy az antológiában szereplők eredetileg közölt verseit a szerkesztő, a jelenleg Csíkszeredában élő Cseke Gábor kiegészítette minden egyes szerzőnek a további pályájára vonatkozó rövid összefoglalóval, s az illető szerző későbbi munkáiból készült ugyancsak rövid válogatással, függelékben pedig az antológiáról rendezett 1967-es vita anyagával, továbbá válogatást kap a mai olvasó a kötetről készült kritikákból, recenziókból is.
Az „újratöltött”, s a kolozsvári Polis Könyvkadó által megjelentetett antológia előszavát Cseke Gábor jegyzi, az utószó-tanulmányt pedig Cseke Péter, aki különben a kötet lektorálását is végezte. A példányszámot, sajnos homály fedi...
Emlékeztetnék, hogy az antológia huszonnyolc szerzője közül a legfiatalabb tizennyolc éves volt (Balla Zsófia), a legidősebb harminckettő (Bokor Katalin, Elekes Ferenc). Egy rövid számbavétel során megállapíthatjuk, hogy a huszonnyolc költőből az írói-költői pályán maradt tizenöt, kettő irodalomtörténész lett, öt szerkesztőként-újságíróként, egy filozófiatörténészként folytatja/folytatta pályáját, végül öten vagy elhallgattak, vagy más pályára tértek.
Ha ezt a gyorsleltárt a korabeli kritikai visszhangok egyikével-másikával összevetjük, kis túlzástól eltekintve eléggé közelíti egyik a másikat. Az akkori idős írónemzedék egyik markáns tagja, Szemlér Ferenc úgymond nagyon komoly kötetnek tartotta a Vitorla-éneket, még akkor is, ha – mondotta – „ebből a huszonnyolc névből tíz év múlva esetleg ötöt, ha tudunk.” Ugyancsak érdemes idéznünk Szilágyi Domokos véleményét. Szerinte „a 28 között legalább 5 hajmeresztő dilettáns (...); további tíz gyöngécske (...), s a fönnmaradók között néhány ígéretes tehetség s jó néhány leendő ígéretes tehetség”.
Én magam ezek után azt mondanám, hogy öten-hatan váltak a kortárs magyar líra neves költőivé, név szerint és ábécérendbe sorolva Balla Zsófia, Farkas Árpád, Kenéz Ferenc, Király László, Magyari Lajos, Vásárhelyi Géza. Ez a rövid névsor is rávilágít arra az irányzati sokszínűségre, amely az antológia megjelenésekor is jellemezte az erdélyi-romániai magyar lírát, következésképp helyesen jelezte az alcím, hogy fiatal költők antológiája, azaz nem nemzedéki, mivel nem azonos költői iskolát és verseszményt követtek, illetve követnek a szerzők, nem egyazon eszmei és művészi irány elkötelezettjei.
Újraolvasva a kötetet, végül két dolgot, kétféle költői programot tartanék ma fontosnak kiemelni. Király László a nemzetiségi magyar költő felelősségének gondolatát fogalmazta meg ötven évvel ezelőtt, hangsúlyozva, hogy: „Millió alak kísér, / a gyermekkor el nem hagy soha, / szorított állkapcsú őseimnek / meg nem állás az útja-sora. / ... / kitartón-konokul lépnek elém, / s mindig a legjobbkor jönnek: / villanásnyi helyet sem hagynak / bennem a közönynek!”, Kenéz Ferenc pedig az eszméltető gondolat fényében, illúzióktól mentesen határozta meg önmagát és helyét a világban, mondván: „ha azt akarom, hogy segítsem a világot, / csak egyetlen helyen állhatok: / az én helyemen!” Költő számára ma is vállalandó mindkét törekvés, minthogy időszerű az írástudó felelőssége és tisztánlátása…