Égen s földön Kárpátok

Csomagja alig volt. Fehérnemű is csak egy váltás. Ki nem állhatta lesni a hatalmas forgó a korongot, melyről a végre megérkező utasok el-elkapják a magukét és irány a kijárat a reptérről.

Néhány apróság ajándékként.

Most húz át a repülőgép a Maros fölött. Novák András alacsony vérnyomása akkor emelkedett. Az óceánon átrepülni nem jelent számára többet a megélhető és megismételhető csodánál. Hét-nyolcezer méter magasan üldögélni a víz fölött, odalenn szürkeség, víz, odafenn szürkeség, a semmi, a levegő.

– Ami csak itt van, azért haza kell jönni – apja úgy mondta ezt a szentenciát, mint valami örök, több ezer éves törvényt. A búcsúk estéin nem fecseg a férfiember.

– Édesapám, ami itthon nincs, azt viszont meg kell csinálni – erre emlékezett a repülőn, átsuhanva Erdély fölött, falvak városkák foltocskái fölött. – Anyám, öcsém. Alszeg, felszeg. A templom felkiáltó jele. Én nem voltam tékozló fiú sem lejben, sem angol fontban – elképzeléseinek ez volt az alapja, már az itthoni egyetemen. Ridegen követelőző román mérnöktanárok, azok felcsattanásai, míg megtanulta önmaga állandó sürgetésével a román nyelvet. Könyvtárnyi szakkönyvet, mindent, amihez hozzáfért a Politechnika tantárgyainak sürgetésében.

Ami itthon nincs, és kellene, azt meg kell csinálni. – Mindenütt ez járt az eszében. Építeni kell gyárat, kaput, gépeket s falakat! Nem elég csak sírni a Kárpátok alatt.

A repülőgép Bukarestben szállt le. Még mindig. Jobban fut ki az idő Erdély markából, mint ahogy fogy a föld a talpunk alatt.

Végre körülnézett keresőn. Semmi kétsége nem volt, hogy a csarnokban, bukaresti földön is megtalálja az őt váró öccsét.

Igen, ott, a kijárat fénykeretében, nyújtogatja a maga táblácskáját MIKLÓSKA felirattal. Ő az. Kicsi, kedves ember, tanár, 28 éves, két gyermek apja. Én 32 vagyok. Mondhatni senkim. Mármint család…

Bukarest ellenzi hatalmi erővel az erdélyi repterek kialakítását. Vad, egészségtelen féltékenység. De hát már itthon is lehetünk.

Úgy ölelték egymást, mintha valamelyik születésnapon. Röviden, örömmel, aztán sürgölődni kocsival vissza, át a Kárpátokon megint. Égen-földön Kárpátok.

– Hogy s mint vagytok Miklóska?

– Köszönjük, jól. Ha belekezdenék elmondani, meg kellene állnunk valahol a tetőn. Mert a gyermekekkel teli a világunk.

Novák mérnököt valami légszomj érintette. Nincs gyereke. Gyerekük. Mert párja, az van. De gyerek nélkül félszeg az élet s minden…

Otthon. Melyik most az otthon? Az, ahol anyám, apám vár. Az is igaz, hogy szívesen mennék a másik otthonomba. Azt is mi építettük. Nagy ház, műhelytermek, szinte minden. Csak hát be kell lakni ám! Erre is gondolt, s immár a „szülőföldön”.

Azt hozom haza, ami itthon nincs. Pénzt, hogy legyen, amire…

– Édesanyám! Hányadszor jövök haza? És maga mindig elsírja…

– Engedd, fiam, hogy sírjon örömében. Merthogy mind itthon vagyunk. Azért sír.

Most már mind itthon, hazaföldön. Hazajönni csak hazaföldre lehet.

Novák András megvárta az estét, akkor mentek át az ő – ahogy apja nevezte – Londonból épített házába. – Az az igazság, hogy az első napomat nem akarom ismerősökkel végigbeszélni. Majd… Ezt mondta, ezért csak estefelé. De hát itt nem volt székely kapu még. Se tornác a ház lakórészén.

– Édesapám, itt egy sor dolog nem Londonból épült!

– Buta vagy, mérnök úr. Amit küldözgettél haza, mind megvan. Minden léccel elszámolunk anyáddal. Mert azt mondtad, emlékszem, hogy hazajössz ezen a nyáron, rendesből. Nocsak! Nézzünk be, Angella lelkem.

Angella néni tekintély volt a faluban. Mérnök s tanár fiai. Ő maga is érettségizett. Az ura jókora földdel viaskodott, kapott valami eurós támogatást a legelőkre, kaszálókra. Hogy el ne hanyagolják bozótosra. Azért.

A ház akár most is beköltözhető, lakható. Novák mérnököt ez lepte meg. Rendszeresen küldte a pénzt, miközben szinte kétségbe esetten szerezte be a megképzelt otthoni kis üzem iratait, a dokumentációt, elképzeléseinek rajzait.

– Talán a másik otthonban folytatjuk, fiaim. A gyerkőcök is magukra vannak.

Este az asztali áldás után került szóba századszor is a dolgok s a családok állapota. Akkor mondta szokatlanul komolyan Novák András, engedjék meg édesapámék, hogy telefonáljak itt, az asztalnál. – No, hallj oda! Még kérdezi, s itthon!

– Halló, igen, én vagyok. Kedves szívem, minden úgy van és lesz, ahogy megbeszéltük. Visszamegyek hozzád és érted, együtt jövünk haza végleg. Igen, pontosan úgy. A többit majd holnap. Csók.