Dübörög a pince

Minden a helyén van odafenn is, idelenn is. A napocska tartja a rendet. Percnyi pontossággal közelít. Akkor a csillagok lehunyják szemüket, elhúzódnak egy-egy kökénybokorba. A csűröm, ami a dédnagyapámé volt, hangtalan figyelmeztető, hogy majdnem minden omlatag. A szeretet nem omladozik, ha van. Az mindenkinél ott a tarisznyában. Én immár jobban nem tudom szeretni tizennyolc éves fiamat. Azt mondta a nyáron Ábel, minél több nyuszi van nálunk, annál szebb az egész udvar s a ház. Istenem, fiam.
A hegyoldalban is minden rendben. A fűrészüzem ma nem vonít. Délután az orvosi egyetem együttese ad műsort. Zenekar, énekesek, minden. Egyikük a fiam, Ábel. Olyan van-e, hogy egy ipari gépmester felnéz a saját fiára? Van, ha mindketten vagyunk, és ilyenek vagyunk. A szeretetet megnevezni semmiképpen nem lehet. Pedig mennyien próbálták.
Mária a reggeli házmester, intéz, söpör, rendez, virágokat öntöz a lakóház két szintjén, mindent a helyére.
– Tudod-e, Mirkó, én úgy emlékszem a régi, nem is olyan régi falura, mintha idegenből kapnám az emlékképet. Csend volt, minden zajocskának megvolt az értelme, szerepe. Minden a helyén volt, mint a nagytata csűrjében, házában. Most hétfőn felvonít a fűrészüzem, üvölt az áru, a pénz egész héten.
– Mi sosem, Kelemen.
– Nem üvöltök én sem, Mirkó, csak akkor, ha erősen szeretsz.
– Ne hallják a gyermekek, jó-e? Én erősen… Délután zenélnek a kultúrházban. Meglátogatnak az egyetemisták. Ó, 18 éves Ábel, a gyermek. Istenem, soha nem öregszem meg ilyen gyermekek mellett, tudod-e, gépmester uram?
Jaklovszky Kelemen gépmesternek ki tudja, hányadszor járt a fejében az a saját elképzelés, hogy amíg te szoptattad őket szerre, az én mérhetetlen szeretetem édesítette az anyatejedet. Ha képtelenség, akkor is igaz. Úgy éreztem, aszerint cselekedtem mindig. De hány képtelenséget lát az emberi világ, és nem képes eltakarítani a jó útról!
A nyugati tulajdonú fafeldolgozó üzemnek Kelemen volt a szakmai igazgatója. – Kereset az még lenne, de soha nyomára nem lelnénk a nagy pénznek. A Kárpátokban azonban megtalálható az irtások nyoma. Sebek. A sebeinkből élnek vígan mások.
Kinn a kert, a gyümölcsös, az udvar s az emeletes ház mind ünnepi készenlétben. A gondozott csűr s az egykori istálló két oldalt mintha műemlék lenne az ükapai korból. Ünnep lesz, ha jön a zenekar, az énekesek. A klarinétos fiam!
A kultúrház tele. Igényes a terem berendezése is, akárha színházban lennénk. És a Gábor Áron-festmény, hatalmas ágyú mellett a karzat derekában a pattantyús székely.
– Mirkó, édes s asszonyom! Te láttad-e a plakátot?
– Hogyne. Három helyen is a községben. A fényképen ott van Ábel legelöl. Jaj, nagy fiam, egyetemistám!
A függönyt elhúzták, közel kétszáz ember s asszony tapsol örömmel a teremben. Itt most mindenki vendégfogadó, mindenki itthon, és minden zenész és énekes a vendégek koszorújában érezheti magát. Ünnep ez a javából. A kultúrigazgató meg a polgármester üdvözli a művészeket, a közönséget. Mindkettőjüknek ott egy papírszelet a kezében, s rövid beszédük után meg közben próbálják kiolvasni az együttes nevét. Homquet And’Art Muzfeez By Tz. A színpad fölött hatalmas plakáton is ez a betűcsomó, melytől az üzemvezető apa, Jaklovszky futó hidegrázást kapott. Fiam, kincsem…
A zenekar beérkezik, meghajolnak derűsen, szépek, fiatalok, mind magyarok. Középen Jaklovszky Ábel, a klarinétos. Ferencz József császárnak sem voltak szebb testőrei. És két lány a két szélen.
A hangot fölerősíti a technika, hogy még a pince is dübörög. Mintha hét falura szólna a zenei hangerő. A két lány visítva, rikoltozva vergődik hiányos öltözékben. Angol nyelven énekelnek, hét határ se tudja, mit.
Este villanyoltás után Kelemen átszól a feleségének. – Mirkó, azt a plakátot az együttes fényképével, azt tedd el jól valahova.
Azt már nem mondta ki, úgy tedd el, hogy soha ne lássam többet. A fiam attól még lehet orvos.