Dr. Borcsa János Kézdivásárhely legújabb Pro Urbe díjasa

Pro Urbe díjat kaphat bármely kézdivásárhelyi vagy Kézdivásárhelyen élő személy, aki tevékenységével hozzájárult a város hírnevének öregbítéséhez, tettei kimagaslóak, és betöltötte 70. életévét. Kézdivásárhely tavaly jelölte meg június 28-át a város napjává annak apropóján, hogy 460 éve ekkor nyerte el ma is használatos megnevezését, ezért időzítették erre a napra a Pro Urbe díjátadó ünnepséget is – tette hozzá.

Kiss László színművész szavalatát, valamint Dimény Kata és Gáspár Álmos zenés produkcióját követően az előterjesztők egyike, Szöllősi Tamás megyei önkormányzati képviselő méltatta a díjazottat. Értékelése szerint „dr. Borcsa János személyében Kézdivásárhely egy olyan kiváló embert tüntet ki Pro Urbe díjjal, aki sohasem puszta munkahelyi kötelezettségnek tekintette munkáját, hanem szakmai tudását felelősséggel adta át és alkalmazta, bárhol is élt, dolgozott, aktívan hozzájárulva a közösség szellemi táplálásához.”

Aki erős akaratával és hitével a Perkő alatti faluban folyó „értől” elért a „szent, nagy Óceánba”, a szakma „nagy kerek egészébe”, és aki számára – Márai Sándor szavait parafrazálva – „nem a cél útjának értelme, hanem maga az utazás, a vándorlás.”

Dr. Borcsa János 1953. július 29-én született Kézdivásárhelyen, bár szülőfalujának Kézdiszentléleket tartja, ahol 1989-ig lakott. Az általános iskolát Kézdiszentléleken, középiskolai tanulmányait Kézdivásárhelyen, az elméleti líceumban végezte. Jelenleg nyugdíjas, feleségével Kézdivásárhelyen él, Imola lányuk a szülök hivatását viszi tovább, egyszemélyben gyógyszerész és író.

A Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett tanári oklevéllel, batyujában megannyi útravalóval, valamint tenni akarással tért haza szülőfalujába 1976-ban. A tanárkodás mellett közíróként, irodalomkritikusként, helytörténészként tevékenykedett. 1984-ben jelent meg első könyve, amelyért a Romániai Írók Szövetsége debütdíjjal jutalmazta, és tavaly jelent meg tizenharmadik kötete Az idő kihívásai címmel. Bár többször hívták Kolozsvárra egyetemi oktatónak, itthon maradt, de irodalmi munkássága révén eljutott határon inneni és túli fórumokra, konferenciákra, és szerepet vállalt az egyetemi oktatásban is.

1990 óta vesz részt hangsúlyosabban Kézdivásárhely közművelődési és kulturális életében. 2014 és 2022 között a Székely Hírmondó publicistájaként alkotott maradandót, számos könyvbemutató, író–olvasó találkozó és képzőművészeti kiállítás szervezőjeként és résztvevőjeként tartjuk számon. Munkássága jelentős mértékben hozzájárult a helyi kulturális intézmények, mint a városi könyvtár, a Vigadó Művelődési Ház és a céhtörténeti múzeum tevékenységének kiteljesedéséhez.

A díszoklevél és -érme átadása előtt Bokor Tibor polgármester domborította ki a kiemelkedő közíró, irodalomkritikus, publicista és helytörténeti búvárkodó érdemeit, „akinek munkássága példaértékű és inspiráló”.

„Példaértékű az a hozzáállás, amivel például Boér Géza irodalmi hagyatékát gondozza, amiként a kortárs klasszikusokhoz viszonyul, vagy éppen a fiatal tehetségeket istápolja, segítve kibontakozásukat. Kritikái szakmai alaposságukról, objektivitásukról és a művészi értékek iránti elkötelezettségükről ismertek. Az a fajta felelősségtudatos elemző, akinek ha mondanivalója van valamiről, akkor azt le is írja, óvatosan ötvözve a bírálatot a bátorítással. Az a fajta író, aki tudja, hogy a mondatnak az tesz jót, ha dolgoznak rajta” – fogalmazott.

Tevékenységéről szólva az elöljáró fontosnak tartotta kiemelni, dr. Borcsa János sok energiát fordít arra, hogy a város kulturális élete pezsgő és változatos legyen. „Számos irodalmi est, könyvbemutató, kiállításmegnyitó fűződik a nevéhez, amelyek mind hozzájárulnak közösségünk kulturális gazdagodásához és összetartozásának erősítéséhez. A nevével fémjelzett események nemcsak színvonalasok, hanem közösségteremtő erejük is jelentős. Ma, amikor átadjuk neki a Pro Urbe díjat, nemcsak munkásságát ismerjük el, hanem azt az értéket is, amelyet városunk kulturális életéhez hozzáadott” – hangsúlyozta.

Végül maga a díjazott köszönte meg sajátos vallomással a kitüntetést, amelyben kifejtette, számára az két dologról tanúskodik. „Egyrészt az irodalom megbecsülését vélem kiolvasni az igen tisztelt képviselőtestület döntéséből, másrészt pedig megerősít abban a nézetemben, hogy az irodalomnak tétje van életünkben.” A szülőhelyhez való kötődését is fontosnak tartotta megindokolni, mondván, „lehetnek s vannak is élhetőbb, szebb, vonzóbb, csábítóbb helyei a nagyvilágnak, de akárcsak a jó emlékezetben őrzött szülők és az édes anyanyelvünk, nem mérhető semmi máshoz, mert számunkra egyedülvaló érték egyik is, másik is.”

Ez a szülőhely segítette elő a kantai iskola egykori diákja számára „a szellemi töltekezést, az irodalom, a kultúra kertjében való eligazodást és jártasság megszerzését…, az irodalom iránti elhivatottság megérzését indította el benne.” És ennek köszönhető, hogy amikor „felnőttként visszatértem az ismerős helyszínekre, magától a várostól nem tudtam és nem is akartam elszakadni, sőt immár 35 éve hivatalosan is, az Úr ajándékának tekintett gyógyszerész feleségemmel együtt Kézdivásárhely polgárai vagyunk, s mintegy erőnk szerint a legnemesbekért küzdünk nap mint nap, azaz szolgáljuk a város és vonzáskörzetének testi, szellemi és lelki egészségét.”

Bevallása szerint nagy elégtételt jelentett számára, hogy „a Székely Hírmondónak köszönhetően hosszú ideig közvetlenül is szólhattam mindarról a gondról, amivel szembe kell néznie a felnőttnek élete során, s amit ha kibeszél az íróember, bizonyára álma könnyebb lesz. Azt is mondhatnám, hogy tükröt tartottam – nem egy esetben és javító szándékkal akár görbe tükröt is – a magunk jobb megismerése végett.”

Befejezésképpen egy intelmét osztotta meg a népes hallgatósággal: „ne válasszuk szét egymástól az emberség és a magyarság vezéreszméjét, s akkor talán el tudjuk fogadni, hogy számunkra a világ közepe éppen ott van, ahol tevékeny jelenlétünket állhatatos munkával próbáljuk kiteljesíteni, s ezáltal végső soron a közjót szolgálhatjuk.” Egyszersmind azon meggyőződésének is hangot adott, miszerint „életem során velem volt a Gondviselés, így tehát volt, aki megőrizzen kísértésektől, s az a Valaki pedig, aki úr minden porszemen, segített parányi teremtményén, hogy az élete során hol nyíltan, hol rejtve fellépő visszahúzó, sötét erőket legyőzhesse, s most köszönetet mondhasson városának és bölcsőhelyének a feléje irányuló megbecsülésért...”

Kézdivásárhely eddigi Pro Urbe díjasai:

Kalith Attila atlétikaedző (1997), özv. Vikol Kálmánné Poller Erzsébet pedagógus (1998), Incze László történész (1998), Szőcs Géza pedagógus, helytörténész, kultúraszervező (2018), dr. Vitális Sándor nyugalmazott főorvos (2019), Deme László pedagógus, a Nagy Mózes Líceum volt igazgatója (2019), Vetró András szobrászművész (2019), dr. Biró Gábor ideggyógyász (2021), dr. Erdélyi Csaba belgyógyász főorvos (2022), dr. Kelemen András szülész-nőgyógyász főorvos (2022), Józsa Irén pedagógus (2022) és Baka Mátyás pedagógus, a Bod Péter Tanítóképző volt igazgatója, közszereplő.

Fotó: Borbély Fanni