Déli harangszóra

Hárman mentek a mezei úton. Egyik, talán ő volt az idősebbik, sehova sem nézett, az utat is csak érzésből taposta. Fehér ing volt rajta, épp olyan, mint mellette lépegető komáján. Az néha csak szítt egyet a fogán, és közömbösen ment előre. Pedig nagy volt az izgalom a lelkükben.

A harmadik nem ismert határt, nagy füttyentésekkel halad elől, minden követ tovarúgott, és néha-néha igazított egyet az átalvetőjén. Fiatalabb is volt sokkal. Dombos-völgyes helyeken mentek keresztül, néha az út szélin vidám hecsedli bokor kacsintgatott piros gyümölcseivel, így búcsúzván a sosem látott vándoroktól. Két éve annak, hogy erre jártak, akkor még szekéren.

***

Két esztendeje annak is, hogy két marha tartott a másik irányba, maga után húzva egy nagy szekeret, tele emberekkel. Szerszámokkal teli átalvetők is voltak a szekérben, mellette jó füstölt szalonna és sajt, jó sok. Amilyent csak errefelé tudnak az emberek készíteni.

Két és fél éve a dobos kikiáltotta a faluban: olyan emberekre van szükség Budapesten, akik a kőfaragásban jeleskednek. Országházat építenek, oda kell a munkás. Abban az évben rossz volt a termés, kevés a pénz. Döntöttek néhányan, elmennek Pestre. Hosszú az út, hej, szívük szakadt meg a nagy távolságtól. A kolozsvári állomásról vonat vitte őket tova. Nézték a nagy vizeket, amiken átment a vasút. Hej, ez sem olyan, mint a Küküllő, de amaz sem. Milyen szegény lapos vidék, itt csak a vakond élne meg. Amikor Pestre értek, már javában épült a hatalmas épület, munkát azonnal kaptak, és már aznap ütötték a követ, hordták a törmeléket.

***

Hirtelen, a fiatalabbik megállt, és örömében meglengette kalapját. Nemsokára utolérték, és együtt néztek le a dombtetőről. Szépen, kanyarogva folyt a Küküllő, mindkét oldalán dús fűzfasorok követték végig a medrét. A távolban a kék ég összenőtt a dombokkal, de ami megdobogtatta mindannyiuk szívét, az a piros házak apró tömege volt, messze az egyik dombocska oldalán. A völgyben rengeteg kukoricás, néhol répa- meg búzaföld, szép sorjában. Arcukon pír jelent meg az izgalomtól, érezték a tornácok karzatára kitett, nagy piros paradicsomok illatát, a diófa hűs árnyékát, hallották a pajták ajtajának csattanását a vályogfalon, és élvezettel képzelték el a majorság pityegését, kotyogását a virágoskerten túlról, a tyúkudvarból. Eszükbe jutottak a vasárnapok, a templomuk harangjának kongása, az a békítő hang, mely eloszlat minden feszültséget. Epedve vágytak már arra, hogy a kapu előtti kis padkára kiülhessenek, és az elhaladó emberekkel szóba álljanak, mesélve mindenről, ami a földből kinőtt, mert ami az égből jött, afelől senkinek sem lehet ítélete. Az csak az Istené egyedül. Zsoltárok dallama és a kántor hangja jutott eszükbe, majd a persely csörgése, és a vasárnapi ebéd illata, mely ilyenkor igazán kellemes. A csirkepaprikás gondolata, a forró puliszka emléke, vagy talán az ábránd okozta szédület szárnyakat adott, és úgy nekiindultak a völgynek, hogy csak úgy szállt utánuk a por.

Már nem számított a pénz, mit összegyűjtöttek, már nem a nagy terveik vitték őket az úton, hanem a gondolat, hogy vasárnap van, nehogy lemaradjanak a paradicsomlevesről, a sült kolbászról. A faluba beérve egyenesen a templomhoz siettek, és áhítattal hallgatták a tiszteletes kiszűrődő hangját, majd a falu imádságos népét, amint a kántor által buzdítva belekezdett a „Feljebb, emeljetek feljebb!” szövegébe. A záróének után, amint az első perselypénzek megcsördültek, három ember ölelkezett családjával, és úgy sírtak örömükben, hogy úgy tűnt, nincs az a kísértés, ami még egyszer őket elválasztja.

Szente Cs. János