Borszék és a többiek

Írhatnék a címbe tucatnyi elnevezést, bemutathatnék tíz meg tíz kárba ment gyógyfürdőt, épületet, idézhetném a jajkiáltásokat, amelyeket egy-egy valamikori díszes építmény mai állapota vált ki a látogatókból, nem indít meg senkit. Ki gondolná, hogy az egykori, egész Európában ismert, uralkodók ékkövének tekintett Herkulesfürdő ma már az enyészeté? Az odalátogató, ha netán nem kíváncsi természetű, nem is sejti, hogy a mai csillogó, égbe szökő szállodák fölött, a Cserne folyó mentén felfelé a magas hegyek irányába létezik még egy Herkulesfürdő, az egykori büszke, pazar épületekkel pompázó császári fürdőváros, amelynek alig fél évszázad alatt sikerült nyakát törni, s vannak, akik gondoskodnak arról, hogy ez a rombolás minél hatékonyabb legyen. Némi jelét tapasztalni a mentési kísérletnek, egy-két, kiemelkedőn szép palota mintha új életmagra lelt volna, de ott van a többi, a monarchiabeli élet ragyogását hordozó, mára egyre korhadó „emlékművé” váló, annak idején még a császár által is felügyelt építmény.

Borszéket azért emeltem ki, mert nemrég ugyanezt tapasztaltuk ott is: lepellel eltakart omladékokat. Néhány szóban ott még azt is jelzik, kié jelenleg a rom, bizonyára azért, hogy az esetleges balesetet előidéző omlás okozta kárt kire kell kenni. És hazatérve, elevenítsük fel, és minél többször tegyük ezt, hogy a fiatalok lássák, valaha más szelek fújtak itt, mutassa be, akinek kézügyében van, hogy miként nézett ki nem is olyan sok évvel ezelőtt Málnásfürdő, mivé vált az uralkodók által is látogatott Előpatak.

Mindez azért jutott most eszembe, mert olvasom, körülbelül hat esztendőt venne igénybe a sepsiszentgyörgyi Szakszervezetek Művelődési Ház beomlás előtt álló épületének felújítása. Harminc évvel ezelőtt még ott játszott a budapesti Nemzeti Színház, évente ott lépett fel a marosvásárhelyi Székely Népi Együttes, időnként birtokba vette a kolozsvári Opera, ott láthatták a diákok a jászvásári Nemzeti Színház bemutatkozását, a világhírű bukaresti népi együttest, országos versenyek színtere. Alig kellett egy évtized, s az lett belőle, amit ma látunk: a megye legrátermettebb, híres építőinek, fafeldolgozóinak, a kőműves és faipari szakmát művészi szinten művelő munkások, mérnökök munkájának megcsúfolását.