„Az önismeret lehetőségét kerestük”

Mint lapunknak elmondta, őt inkább személyes, mintsem vallásos okok indíttatták az útra, a zarándoklat egy lehetőség volt számára, hogy elgondolkozzon élete alakulásán, másrészt egy kalandot is látott benne, egy olyan kalandot, ami idegen tájak, emberek megismerésével jár együtt.

– Egy önismereti lehetőséget kerestem – mondta a zarándokútról –, előzőleg sokat tájékozódtam, beszámolókat, útleírásokat olvastam, azért, hogy nagyjából tudjam, mire számíthatok. Ezek az olvasmányok végül fizikailag és lelkileg is segítségemre voltak abban, hogy a hivatalosan 790 kilométert számláló gyalogutat megtegyem – fűzte hozzá.

Budapestről Párizsig repülővel utaztak, onnan pedig Bayonne városig a nevezetes TGV-vel (a francia gyorsvonat) tették meg az utat, a Caminóra pedig Saint-Jean-Pied-de-Port településen léptek, mely település még Franciaország területén található, de már közel a spanyol határhoz.

– Itt a zarándokokat ellátják jó tanácsokkal, van egy iroda, ahol adnak egy zarándokútlevelet is. A zarándokútlevél lesz a bizonyíték a végén arra, hogy valaki valóban végigjárta gyalog az utat, hiszen a szálláshelyeken abba pecsételnek, mindenhol kérik, az út során is ezzel az útlevéllel lehet igazolni azt, hogy valóban zarándok az illető – hangsúlyozta László. Továbbá egy térképet is kapnak a zarándokok, amin be vannak jelölve a szálláshelyek, az, hogy hol lehet étkezni, hol vannak források az útmentén, és a többi, szóval fontos, nélkülözhetetlen tájékoztatással látják el Saint-Jean-Pied-de-Port-ban a zarándokokat, tulajdonképpen útnak indítják.

Az ösvény már az első nap átvisz Spanyolországba, mégpedig a Pireneusi-hegységen át, így tehát hegyi szakasszal, kaptatóval kezdődik a zarándokút, ami a későbbiekben, Spanyolországban már lankásabb terepen, szőlőültetvények, vagy végtelennek tűnő búzamezők között halad, számtalan települést is érintve.

– A várakozás izgalmával indultunk neki az útnak – mondta László. – Mely olykor aszfaltúton, máskor ösvényen vagy éppen erdei úton haladt. Az első két nap volt fizikailag a legmegterhelőbb. Az első hét után aztán már természetessé válik a zarándokút fizikai nehézsége, megszokja az ember, nem törődik annyit vele – fejtette ki.

Elmondása szerint az egyik legerősebb érzés, amit az El Camino nyújt, az a szabadságé, továbbá ez az út a másság elfogadására is megtanít, a zarándokúton ugyanis meghatározó az, hogy kikkel találkozik az ember.

– Az El Camino egyik legnagyobb ajándéka az ismerkedés. Az úton csaknem minden nemzetiségű emberrel lehet találkozni, mi például az első két nap két amerikai fiúval gyalogoltunk együtt, akiktől aztán elváltunk, és csak az Atlanti-óceán mellett találkoztunk velük újra. Nagyszerű lehetőség az ismerkedésre, volt, akikkel hosszú napokig együtt ettünk, közös volt velük a szállásunk, beszélgettünk, megtudtuk, honnan és miért jöttek a Caminóra, másokkal pedig csak szótlanul gyalogoltunk egymás mellett, de mindenképp szoros emberi kapcsolatok alakulhatnak ki az út során. A legtöbb zarándoktárssal ma is tartom a kapcsolatot – nyugtázta beszélgetőtársunk.

Azt is hozzáfűzte, hogy neki az elején nem volt tényleges válasza arra, hogy miért megy a zarándokútra, mint mondta, nyitottan indult, nem egy konkrét cél miatt, aztán gondolta, jöjjön, aminek jönnie kell.

– A zarándokút célja csak az út végén, Santiago de Compostelában nyert értelmet, itt éri az embert a megérkezés élménye, ámbár ez az élmény is kissé zavaros, hiszen az út lényege nem is a megérkezés, hanem maga az út – magyarázta László.

Tovább azt ecsetelte, hogy az El Caminón az embert átjárja az az érzés, hogy igenis, egy ősi zarándokúton gyalogol, apostolok nyomdokain, egy szakrális úton, de érzelmileg igazán az idegenekkel való találkozás, a „szabadon egyedül” érzés a legmeghatározóbb, merthogy ott, ha együtt is megy valakivel az ember, mindenki megmaradhat, mindenkit meghagynak a saját szabadságában, a saját gondolataival.

Áttérve egy kicsit a harmincnapos út fizikai valóságára, László elmondta, inkább a nagy meleg miatt szenvedtek, ha lehet így nevezni, mindössze két esős napot fogtak ki, de az esőkabátoknak hála, akkor is gyalogoltak. A legrövidebb napi táv, amit megtettek az 18 kilométer volt, a leghosszabb 45 kilométer, átlagban napi 25–30 kilométer között gyalogoltak.

A helyieket barátságos emberekként jellemezte.

– Nagyon sok településen vezetett át az utunk, ahol a helybéliek mindig készségesen segítettek, ha szükség volt rá. A spanyol falvakat is szerettük, mindenütt szép házak vannak, a települések rendezettek. Egyedül az nem tetszett, amikor egy-egy nagyobb városon kellett átmenjünk, és kereszteznünk kellett az ipari övezetet is. Az elég lehangoló volt – mondta.

Az El Camino zarándokúton a zarándokoknak háromféle szálláshely áll rendelkezésükre majd minden érintett településen: vannak állami szálláshelyek, magánszálláshelyek és végül az egyház által fenntartott szállásokon is lehet aludni. Ők mindegyiket kipróbálták, Lászlóhoz legközelebb az egyházi szállások kerültek, mert azoknak volt igazán családias hangulatuk, azok voltak a legmeghittebbek. A szálláshelyeket általában reggel nyolc óráig el kellett hagyni, így nem lehetett túl sokat lustálkodni: „általában reggel hat és fél hét között mindennap elindultunk” – mondta.

A három erdélyi zarándok megragadta az alkalmat és a helyi gasztronómiával is ismerkedett, a szálláshelyeken egyébként három–négy fogásos salátából, főzelékből, húsos ételből és desszertből álló zarándokmenüt lehetett választani, de ha a szálláshelyen volt konyha, akkor előfordult, hogy ők maguk is főztek ételt.

– A spanyol gasztronómiában a legfeltűnőbb a leves hiánya volt – újságolta.

A július 3-án útnak indult zarándokok végül augusztus 3-án érkeztek meg Santiago de Compostelába, és augusztus 5-én értek az óceán partjára, Finisterre vagy galíciai nyelven Fisterre településre, melynek jelentése „a világ vége”. Állítólag nemcsak azért, mert a kontinentális Spanyolország legnyugatibb pontja ez, hanem, mert egykor, még Amerika felfedezése előtt azt hitték, hogy valóban itt van a világ vége. Bár a zarándokút Santiago de Compostelában véget ér, sok zarándok elmegy az óceánig, mely további 80 kilométer gyaloglást jelent.

A „világ végén”meglepetésükre magyar szállásadó várt az erdélyi magyar zarándokokra, ami egy külön örömöt jelentett számukra. Egyébként az út során erdélyi magyarokkal nem találkoztak, ami pedig nagyvilági megítélésünket illeti, Transzilvániát hiába magyarázták az ausztrál vagy Ázsiából származó zarándoknak, ám, ha azt mondták Drakula, akkor mindenki azonnal megértette honnan jönnek. Végül néhány napot még Madridban is eltöltöttek a fiúk, úgy értek haza az útról.

László leszögezte: ez volt az első Caminója, de mindenképp vissza szeretne még menni. Hivatalosan több zarándokútvonal létezik, az egyik a Vizcaya-öböl mentén, az Atlanti óceán partján halad ugyancsak Santiago felé Franciaország közeléből. Ez lenne az, amit legközelebb ő is végig szeretne járni.