Az emberek is kiégnek, ugye?

A Speciális Iskola pszichopedagógusaként, a Sapientia és a Babeș-Bolyai Tudományegyetem oktatójaként lépett egy olyan kutatási területre, amelynek célja az embert mozgató lélektani, környezeti hatások felmérése, annak mérlegelése, hogy mindezek mennyire határozzák meg mindennapjait, hosszú vagy rövidebb távú cselekedeteinek mozgatórugóit.

Pedagógusként, pszichológiai és filológiai végzettségűként érthető, hogy elsősorban a pedagógusokat érintő, motiváló vagy leszerelő tényezők vizsgálatát végzi, végezte, s összegezte Modern világunk népbetegsége, a kiégés című szakmunkájában. Már korábban is jelentkezett hasonló tematikájú összegezésekkel, a mostani viszont az előzőeknél teljesebb és tartalmasabb képet rajzol azokról a lelki viadalokról, viharokról, amelyek különösen a pedagógusok életében és munkájában ragadhatók meg. Nem csoda, hogy ezt a könyvet a legutóbbi pályázati kiíráson a pszihopedagógiai szakterületre beérkezett munkák között a legjelesebbnek kijáró Apáczai-díjjal jutalmazta az RMPSZ mellett működő Tudományos Tanács. Nyilván, azzal a szándékkal is, hogy a kutatót vizsgálatainak további bővítésére sarkallja, hisz különösen a pedagógustársadalmat érintő, felmérhetetlenül sok gátló vagy sürgető körülménynek, munkafeltételnek, s az azokból eredő lelki eredményeknek, következményeknek ismerete nélkül nehezen közelíthető meg bármely pályán, de különösen a pedagógusin a sikeres életút. A szakterületén doktori címet szerzett, külföldi felsőoktatási képzéseken is részt vett szerző az olvasók segítségére siet azzal is, hogy dióhéjban összefoglalja, összefogja a kiégés témájában eddig elért kutatási eredményeket, megismertet a fontos helyet kivívott hazai és külföldi kutatókkal, munkásságuk ilyen irányú tapasztalataival, s mindezekhez hozzáadja mindazt, amit saját felmérésekből, megfigyelésekből, véleményekből kiszűrhetett. Az bizonyos, hogy a kiégés mint állapot rendkívül sokrétű, mindenkinél másképpen megnyilvánuló, sokszor észrevétlenül jelentkező tényező, s az lehet előnyben, aki számot tudni vetni azzal, hogy időnként elfáradunk, lelassulunk, azaz kiégünk.

A könyvben felsorakoztatott elméleteket nyilván a tapasztalat, a gyakorlat teszi hitelesekké, azért olvassuk szívesen azokat az oldalakat, amelyek a szerző közvetlen tapasztalatait tartalmazzák. Ahogyan a könyv ajánlását jegyző budapesti egyetemi tanár, Vámos Ágnes megjegyzi, jelen szerző kutatómunkájának van egy különlegessége: minálunk, Erdélyben, magyar nyelvterületen ezzel a kérdéssel ilyen behatóan nem igen foglalkoztak, s éppen az empirikus, a konkrét tapasztalaton alapuló fejtegetések teszik igen hasznossá, használhatóvá megállapításait, javaslatait. Ahhoz kétség nem fér, a kiégés megelőzése mindennél fontosabb, ennek felismerése és korai tudatosítása segíthet abban, hogy elkerüljük a későbbi kiszáradást, elfásultságot, a mindenről való lemondást. Ezért is fogalmaz meg munkája végén néhány olyan javaslatot, meglátást főleg a pedagógusok által használható receptekként, amelyeknek gyógyító hatását, ha nem is azonnal, de belátható időn belül érzékelhetjük.