Arad tündöklése

Két vaskos kötet Arad színjátszásának történetéről! Emberfeletti munkát végeztek megírói, összeállítói, Piroska Katalin és Piroska István. A most már nyugdíjas tanárházaspár jelenleg Kiskunfélegyházán él, de hazajárnak Aradra, ahol évtizedekig tanítottak, s olyannyira kötődnek ehhez a nagyszerű városhoz, hogy páratlanul gazdag kulturális, művelődési, de főleg színháztörténeti munkájukkal kétségtelenül beírták nevüket Tóth Árpád városának szellemi éle­tébe.
A két, egyenként mintegy hétszáz oldalas kiadvány hitvallás egy olyan település hajdani tündöklése mellett, amely a valamikori Magyarországon a legpezsgőbb alkotói közösségeket töltötte fel, irodalmi és képzőművészeti áramlatokat indított útnak, s persze, nem kellett szégyenkeznie színházművészete miatt sem. Az, hogy az első világháború után itt is a magyar színjátszást utolérte a haldoklás szele, nem elsősorban az aradiakon múlott. Végiglapozva a két kötetet, az embernek eláll a lélegzete, hogy mi mindenre futott itt lendületből, szenvedélyből, művészi elkötelezettségből!
A magyar színjátszás 130 évének (1818–1948) tükre is ez a két kötet, hisz az aradi színművészet végig szerves alkotó része volt az egyetemes magyar színjátszásnak, volt időszak, amikor meghatározó szerepe is volt más tájegységek hasonló mozgalmának erősítésében, az itt játszó színművészek közül sokan pedig a magyar élvonalhoz tartoztak. Az első kötet a vándorszínészet hőskorától indul, s több évtizedes útját tárja fel az itteni színjátszásnak. Ennél talán nehezebb dolga volt a szerzőknek a második kötetben felvázolt időszakra vonatkozó kutakodás során, hisz mind politikai, mind kultúrtörténeti vonatkozásban meghökkentően sok és rendkívül mélyreható változások történtek, s főleg az impériumváltás után nem a magyar színjátszás előnyére.
A 20. század eleje azonban gazdagodást hoz az aradi színjátszás tekintetében is. Hírneves színháza az országos élvonalhoz tartozik, nincs gond a közönséggel, hisz a város lakosságának 1905-ben 73 százaléka magyar, s a polgári élethez tartozott – az ifjúság körében is – a színházi előadások látogatása. A világháború nyilván nem kedvezett a színházi életnek, s különösen kérdésessé vált a léte a román hatalom berendezkedése után. Ügyeskedéssel, elfogadható műsorrenddel próbáltak felszínen maradni, egyrészt meg kellett őrizniük hűséges közönségüket, de ugyanakkor meg kellett felelniük az új hatalom elvárásainak is. Mégis nem a két világháború közötti román uralom tett pontot az aradi hivatásos színjátszás végére, hanem az új, „emberbarát” és „kisebbségvédő” rendszer, amelynek aradi képviselői rendkívül megalázó módon vetettek véget a százharminc évre visszatekintő aradi magyar hivatásos színjátszásnak.
Az, hogy ma megint beszélhetünk aradi magyar hivatásos színjátszásról, pár lelkes színházkedvelő mecénásnak, színházi szakembernek, a csöppet sem könnyű színházi létet felvállaló művésznek köszönhető. Erről minden bizonnyal egy harmadik kötetben vallhatnak majd a jelen kötetek szerzői.