Albert Ernő holnap ünnepli a 90. születésnapját

A csíki tájakról, nevezetesen Csíkdánfalváról ideszármazott, felesége révén a gyergyói, pontosabban ditrói vonallal felerősített, ma már vérbeli háromszékiként, azaz szentgyörgyiként elismert szaktekintél elsősorban a balladák világának búvárlásával emelkedett a folklórkutatás magaslataira, s ha csak ennél a szeletnél is megállnánk, megérdemelné a választékos, nem sok embernek kijáró kiemelkedő tiszteletünket. Ám nem lennénk igazságosak, ha ezek mellett nem emlegetnénk a más irányú, sokszor rátukmált, legtöbbször viszont önként vállalt megbízatásokat. Különös elismeréssel kell szólnunk közéleti szerepvállalásairól is, s én most elsősorban nem is a negyedszázados iskolaigazgatói mivoltára gondolok, hanem főleg azokra a lépésekre, „oktatói” leleményekre, amelyekkel belopta magát sok ezer fiatal szívébe.

Amikor engem rövid ideig tartó baróti tanárkodás után „beemeltek” Sepsiszentgyörgyre, a már itt tanító, az akkori rajoni művelődési életért felelős bátyám mellett ő lett legfőbb istápolóm, olyannyira, hogy igazgatóként lemondott pár magyar órájáról, mert nekem a véglegesítő vizsgához erre szükségem volt, csak így telhetett ki a három év vidéki szolgálat. És így lett belőlem ideig-óráig mikós tanár, s bár később az akkor alakult Megyei Tükör belső munkatársaként is dolgoztam, soha nem szakadt meg kapcsolatom a Székely Mikó Kollégiummal, éveken át tanára maradtam, s lelkem szerint az vagyok ma is.

Az ő bizalma segített ahhoz is, hogy franciát is taníthattam, osztályfőnökként pedig kicsengetésig vezethettem az egyik osztályt. Az úgynevezett rendszerváltáskor ő nem a függöny mögül szemlélte az eseményeket, hanem már az első napokban az oktatási fegyelem, az iskolák működésének, működtetésének, a magyar nyelvű tanítás megszervezésének élenjárója volt. Persze, elkövetkeztek a nyugdíjas évek is, ezek viszont nemhogy leállást, de lazulást sem engedélyeztek számára.

A korábbi időszak nagy vívmányaként ma is emlegetett Gyökerek című diáklapra ma is gyakran hivatkoznak iskolatörténettel foglalkozók, de rendre kezdtek megjelenni, asztalfiókjából előkerült kéziratai, gyűjtései. A jóval előbb kezünkbe adott, ma már nélkülözhetetlen forrásnak tekintett, Háromszéki magyar népballadák című gyűjtemény után – melynek létrehozásánál segítő kezet nyújtott a Mikó szinte teljes diákserege – sorra került ki keze alól, saját kiadójánál a többi jelentős munka, melyek közül hadd említsek meg néhányat: Csíki népballadák, Édesanyám sok szép szava, Rigó és madár, Sok szép cigánylány, Szabad madár és sok más. Szinte teljes egészében népköltészeti csillogás, de betekintett a székelység történelmi múltjába is A halál völgye című megrázó művében. Sokat gyűjtött a cigányság körében, s adott közre olyan magyar balladákat, amelyeket már csak a cigánytársadalom őrzött meg mindmáig.

Ehhez fűződik egyik személyes élményem. Nagyborosnyói diáklány fedezte fel nagytatáját a balladamondók között, amikor bevittem, s bemutattam a balladás kötetet. Kölcsön is kérte a dedikált példányomat, és pár nap múlva, szépen becsomagolva azzal hozta vissza, hogy nagytatája le nem tette kezéből, ameddig végig nem lapozta. És emlékezett a tanár úrra, aki mikrofonnal és magnetofonnal órákat töltött az ő házukban.

És van még valami, amit évtizedek óta magamban hordok. Még a hetvenes évek elején a kollégium népi együttesével Mohácsra is eljutottunk, két előadást kértek, s jöttek is mindenhonnan, távoli falvakból is, ahová hajdanán székelyek telepedtek le. A tapsvihar után gyönyörű hollókői vázával ajándékoztak meg három vezetőt. Én mint táncoktató voltam jelen, és szívesen vettem volna magam át is az elismerést. Háttérbe húzódtam, de az előadás után Albert Ernő megkeresett, és kezembe nyomta azt a vázát, amit ő kapott. – Ez téged illet! – nyújtotta át a ma is őrzött ajándékot.

Én most ajándékként nyújtom át Albert Ernőnek, születése 90. évfordulóján ezt a kis írást, és kívánom, hogy további türelme legyen – ha már csűrdöngölőre nem is jut az erejéből – tovább gépelni megkezdett és megálmodott munkáit!