A pityókabor

A két utoljára maradt beteg nem volt türelmetlen. Kedélyesen beszélgetve várták a sorukat, és mikor sorra kerültek, egymást tessékelve akartak belépni a rendelőbe. Végül a testesebb, fiatalabbnak tűnő, de azért már jó középkorú, élénk ember lépett be mosolygós képpel, és azzal kezdte, hogy ő bizony nem nagy beteg, de egy kis revízióra és pihenésre lenne szüksége, mert a munkahelye eléggé stresszes.

A nagyon fiatal Béla doktor megértően bólogatott, és érdeklődő képpel igyekezett elfogódottságát palástolni az értelmiségi elitnek imponáló pacienssel szemben. A sokat sejtető foglalkozás részletei felől nem érdeklődött, és az alaposnak szánt klinikai vizsgálat eredménye sem hozott semmi meglepőt. Közepesen magas vérnyomás, egy kissé szapora, néha rendetlen szívműködés, máj a bordaív alatt két ujjal. A szemhéjakon azért volt néhány, magas koleszterin gyanúját keltő sárgás, szintből kiemelkedő foltocska, és a vöröslő húsos orr is mintha egy kissé Bacchusra emlékeztetett volna.

Az orvos erre tett megjegyzésére kedélyesen és beismerően válaszolt a páciens, és a vizsgálat egész oldott hangulatban végződött, mert még kölcsönösen megeresztettek egy-egy közismert borissza viccet is, de a pálinkáról egyetértésben elítélően nyilatkoztak mindketten, míg Beke jókedvűen az ingét gombolgatta. Ezek után tehát a célzó víznek becézett vodkára terelődött a szó, és Béla doktor nem állhatta meg, hogy el ne mondjon egy-két, elnöki vadászatokról szóló viccet, meg az elvtársnő kedvenc „konty alá valójáról” is példálózott. Ezt abbéli örömében tette, hogy vége felé járt a munkanap, és már „csak egy legény áll talpon” az ajtó előtt. Ilyen hangulatban, távozásakor már kézfogással búcsúztak, mint akik megtalálták világnézetben és rangban a közös nevezőt, a lényeges korkülönbség ellenére.

A Beke „elvtárs” munkatársaként bemutatkozó, agyonbagózott képű ember már kissé rozogábbnak bizonyult egészségileg, de kedélyben szintén jó benyomást igyekezett kelteni, és a Gyergyó környéki éghajlat szigorúságával igyekezett viccelődni. Mivel a vizsgálatra vonatkozó kérdések és feleletek letárgyalása után vele is közvetlen hangulat alakult ki, ő is Molnár „úrként” távozott, és az ajtóból visszalépve megkérdezte a doktort, mit szólna egy korsó finom pityókaborhoz.

Az ilyen ajánlatokhoz még szokatlan ifjonc doktorka kissé zavartan szabadkozott, annál is inkább, mert fogalma nem volt arról, a felajánlott korsó valójában mit is tartalmazhat. Gondolván, biztos, ami biztos, sértődés se legyen a dologból, elodázó taktikát választ, és arra hivatkozott, hogy elnézést, de neki most sietnie kell az ügyeletbe, és elébb még hazalépni a szolgálati lakásba, ránézni a kislányára, aki éppen kanyarós. Arra a kérdésre, hogy hol is van az a lakás, azt válaszolta, hogy csak itt közelben, és bizonytalan mozdulattal mutatott a Fő utcán lefelé.

Néhány nap múltán fény derült a pityókabor titkára, mert a „nyári napnak alkonyulatánál” megállott a szolgálati lakás előtt egy fehér Moszkvics, és korsót lóbálva beállított Beke és Molnár, akiket a meglepetés hatására ezúttal nevezzünk ismét elvtársaknak.

– Kedves doktor – kezdé Molnár, a szószóló –, nem távozhatunk csodatevő kórházukból anélkül, hogy hálánkat kifejezzük gondoskodásáért! Íme, itt a kis beígért pityókabor. Fogyasszák bizalommal, mert csak a beceneve ilyen pityókás. Valódi vráncsai vörösbor ez kérem, csak pityókáért veszik cserébe mifelénk az atyafiak, a hegyen túlról, innen a neve. Kívánunk mellé jó nagy flékenyt nyakas karajból, de azt esetleg csak majd, ha megjő a vágóhíd igazgatója, mert őt is magához irányítjuk, ha szerencsésen hazaértünk Gyergyóba.

– No meg a kezeléshez adagolt humorért is hálásak vagyunk, mert az is jól jön a sok gond és baj helyett, amiben része van az embernek – motyogta kissé zavartan Beke.
– Persze, persze, mindent szívesen tettem, a humorért pedig igazán nem jár köszönet, mert az mindig jól jön nekem is. Különben az elvem, hogy akinek nincs humora, azt nem érdemes komolyan venni. Magukról pedig megállapíthattam, hogy komoly emberek.

– Na, látja, éppen ez az, amire figyelmeztetném… Maga még fiatal, és nem tudja, hogy nem mindenki megbízható, aki nevet és magyarul beszél! Hát ennyi. Kívánok magának sok szerencsét és körültekintést az előmenetelhez!

– Hát akkor mehetünk, főügyész elvtárs? Mert hosszú az út hazáig... – mondta Molnár, és fogta a kilincset.

Török Samu