A múlt jövője

Mitől lenne hitelesebb egy volt szekus által írt „hivatalos” jegyzőkönyv, mint az, amit a kommunizmus börtöneinek túlélői elmondanak – vetették fel a tusnádfürdői Bálványosi Szabadegyetem és Diáktábor 29. kiadásán A múlt jövője – emlékezetpolitika a kommunizmus bukása után három évtizeddel című panelbeszélgetés résztvevői.
A kommunista múlt feltárásában – mint igen sok másban – a lengyelek járnak élen. Lukasz Kaminski, az Európai Lelkiismeret és Emlékezet Platform elnöke elmondta: a ’90-es évek elején, amikor elkezdődött a feltáró munka, nemigen mutatkozott érdeklődés, főleg a történelmi részek után nem, mert sokkal „fontosabbnak” ítélték a napi eseményeket.
– A ’90-es évek végén, a második Szolidaritás-kormány idején a politikusok egy része rájött, hogy nem lehet megérteni a jelenlegi folyamatokat, sem a gazdasági és még annyira sem a szociális folyamatokat, ha nem ismerjük a múltat, így aztán „magas szinten” is prioritás lett a közeli és távolabbi múlt megismertetése – mondta a professzor.
A diákokkal folyó munkában alternatív módszereket vezettek be, például keressenek egy áldozatot a környezetükben, hiszen a személyes példa mindennél jobb, és ott „nem csak tényeket, hanem érzelmeket is találtak”. Ez most még sokkal fontosabb, hiszen a mai fiatalnak már nem igazán fontos az, amit a könyvekben írnak.
Az áttörést a nagy médiaérdeklődésnek örvendő exhumálások hozták meg, ahol az emberek saját szemükkel látták a szétvert koponyákat, a minden jel nélkül eltemetett embereket, akik valódi hősök voltak, és akkor feltették a kérdést: erről miért nem tudtunk, kik voltak ezek az emberek?
– Minden megemlékezés lehetőséget teremt az azonosulásra, de ennek meg kell adni a formáját. Ki kell használni a rendelkezésre álló csatornákat, a képi világot, internetet, az interaktív eseményeket, mert erre a fiatalok is „vevők”. Személyes példát kell keresni, hiszen a hollywoodi filmek sem nagy elméletekről szólnak, hanem személyes történeteket dolgoznak fel – hangoztatta Földváry Réka, a magyar Nemzeti Emlékezet Bizottság elnöke.
Benkő Levente történész, új­ság­író felvetette, egyáltalán nem biztos az, hogy jó esetben a levéltárban hozzáférhető „hivatalos” jegyzőkönyvek, amit nagy valószínűséggel egy vallató tiszt vetett papírra (aminek egy részét lehet, hogy szó szerint kiverték a fogolyból, másik részét esetleg maguk toldották a vallomáshoz) hitelesebbek lennének, mint az ún. oral history, az, amit a kommunizmus börtöneinek túlélői elmesélnek. Természetesen ebben is lehetnek szubjektív „beütések”, hiszen saját emlékezeten keresztül „szűrik meg” az információkat, lehet, hogy lényegtelen dolgok kapnak hangsúlyt, és fontos dolgok kimaradnak, de ezek hatása aligha lehet „ferdítőbb jellegű”, mint a szekus tiszté. A legszerencsésebb talán a két forrást egymásra vetítve használni.
A szakemberek egyetértettek abban, hogy különösen újkori-jelenkori történelmünket az újonnan előkerülő tények alapján „időnként újra kell írni”.