A moltonköpeny

Tél volt, hideg, és Ceaușescu regnált. A le­strapált bordó molton ott lógott az ügyeletes orvosi szoba fogasán. Béla belenézett az átadási naplóba, aztán lekapta a fogasról a vastag, bordó köpenyt, fázósan magára tekerte az övét, és zsebre dugta a kezeit. A bal zsebben valami papírféle akadt a kezébe. Kivette, és a kékes színű bankjegyről Nicolae Bălcescu nézett vele szembe.
Béla doktor kerekre nyílt szemmel nézegette, majd mosolyogva az ügyeletes beosztást kereste a tekintete a sürgősségi szekrény oldalán. Bólintott, és visszatette a zsebébe a talált pénzt. Zűrös ügyelete volt akkor éjjel, és el is felejtette a dolgot, de három nap múlva is még mindig az energiát spórolták a kórházban, amikor újból reá került a sor. Ismét magára vette tehát az újabb ügyeletben a kopott moltont.
A zsebben még mindig ott lapult a „bársonyos” forradalmár. Meglapogatta a régi ismerőst, és vállat vonva visszatette a helyére. Egy hét múlva a fogason egy vadonatúj kék molton kínálta magát a hideg ellen. Béla örömmel simított végig az új „munkatárson”, magára kapta, és csodák csodája: a pénz ismét a zsebben volt!
Csodálkozva, mosolyogva csóválta a fejét, amikor kopogtattak az ügyeletes ajtaján. Válaszra sem várva Rozika – régi ismerőse a Hankó-völgyből – dugta be fejét az ajtón. A lilára fagyott asszony azt a vékonyka kabátot viselte, amit Béla felesége adott neki még az ősszel, ráadásnak a málna ára mellé még néhány viseltes gyerekholmival együtt. Biztosan jól jöttek a ruhadarabok, cipőcskék, mert Rozinak gyereke volt elég, de egyebe nem sok. A rozzant, elhagyatott, valamikori borvíztöltő-házban húzták meg magukat. A gyerekek, még a nagyobbak sem koldultak soha, de minden embernek köszöntek, akivel találkoztak. A rossz nyelvek szerint azért, mert nem tudhatták, melyik az apjuk.
– Jó estét, doktor bácsi – mondta szinte suttogva Rozi –, meghoztam a karácsonyfát. Nagyon szép, egy nagy fenyőnek a hegye, majd leestem vele együtt én is itt a Horgác-patakába. Még a száraz tobozok is rajta vannak, tessék kinézni az ablakon. Idehoztam, mert láttam az udvaron az autóját, maga abba valahogy beférteti, mert tudja, én nem merem a milicistáktól levinni a városba.
– Ejnye, a mindenségit, még engem is bajba kever, jóasszony! Különben is vettem már fát Kommandón. De tudja mit? Ha már hozta, vigye le a gyerekvillába, és adja oda a nővérkének, ott majd biztos felöltöztetik a gyerekek holnapra, az angyaljárásra, vagy ha nem engedi a párttitkárnő, hát legalább az új esztendőre. Nézze csak, itt az ára, jó lesz ez valamire, ne szégyenkezzen már! – mondta a doktor –, és Rozi markába nyomta a makacs kékhasút.
– Jaj, de ez sok lesz, doktor bácsi, azért a rongyos fáért, nincs nekem miből visszaadni…
– Nem sok az, Rozi, de ha akarja, hoz reá még szentgyörgyi salátát vagy csihányt a tavaszon, csak szabadítson meg már minket a kísértéstől!

Török Samu