A magyarság Mekkája

Van egy hely a földön, amelyre mindig rábízhatjuk a szívünket. Ahol bármely magaslatról körültekintve, a fenyvesek utánozhatatlan ívű körvonalat rajzolnak a kék égboltra, minden hófödte bérc kedves a szemnek, és a zöldellő dombok övezte völgyekben meghúzódó falvak ékkövekként ragyogják be a látóhatárt. Itt az emberek keveset beszélnek, de sokat mondanak, és mindig köszönnek egymásnak az utcán; nyelvüknek különös zamata van, de magyarabbul hangzik, mint bárhol a Kárpát-medencében. A távolról érkező vendég nehezen tud megbarátkozni csavaros észjárásukkal, de aki érti a csíziót, az élet minden nagy kérdését meg tudja válaszolni belőle. Néhol bicskával eszik a fagylaltot, medvével lehet fotózkodni a vadcsombor-illatú kert végében, és működő vulkán fészkelődik alattunk, de nagyobb biztonságban érezhetjük magunkat, mint Párizs belvárosában.

Errefelé minden helynek megvan a maga regéje, mondája, és lépten-nyomon várromra bukkanunk, amelynek kövei hol dicső ősökről mesélnek, hol megfejthetetlen titokként bástyázzák körül a régmúltat. A hegyszorosok nem csupán földrajzi átjárókat jelentenek, hanem „ezeréves” határt, honvédő csatákat, meggyalázott hősi temetőket. Itt mást jelent magyarnak lenni, mint Magyarországon. Ez a magyarság Mekkája.

Itt Budapesthez képest nem csak egy órával van lemaradva az idő. Néha bégető juhnyáj és kolompoló marhacsorda fékezi a rohanó forgalmat, de aki idejön, nem akar sehová sietni. Megannyi régi parasztház külön múzeum is egyben, egymás mellett sorakozva egyedi hangulatot árasztanak, varázsuk életre szólóan képes rabul ejteni – nem csoda, hogy bent nem akaródzik cipővel rálépni a házi szőttesre! A szokásokat nem csak könyvekből ismerik, hanem megélik, a legtöbb családban akad legalább egy „mindenhez es” értő ezermester, a faragott kapu pedig nem számít kuriózumnak. Decemberi reggeleken még fel-felvisít a disznó, és búzaszalma perzselő lángja csalja elő a hajnal pírját.

Sehol nem szól olyan keservesen a szeretősirató és olyan dacosan a régi katonanóta, mint ezen a vidéken! Az itt élők átlagkeresete majdnem a legkisebb európai viszonylatban, de a boldogságindex-rangsorban az első három között szerepelnek. Kapuk előtt kínálják a kemencében sült ropogóst, a cukorba forgatott kürtőskalácsot, és lenézik azt, aki nem egy hajtásra issza ki poharából a jó szívvel ráerőszakolt szilvapálinkát. Noha a levest kenyérrel eszik, a vegetáriánusokat furcsán méregetik, és kevés paprikát tesznek az ételbe, ők készítik a világ legjobb gombatokányait, és még a hurkára is van külön receptjük! Ez a soha semmivel össze nem téveszthető táj Székelyföld, amelyről mindig akad mondanivaló. Egyesek számára egzotikum, másoknak szülőföld, ahonnan bárhová is vet el a sors vagy a kalandvágy, utána mindig magunkhoz öleljük. Ahová sose idegenként tér vissza, aki egyszer itt megfordult. A Székely Kalendárium legújabb kiadása is róla szól – fogadják szeretettel.