A képek önmagukért beszélnek

A házigazda Péterfi Ágnes köszöntője után a szép számban egybegyűltek egy percnyi csenddel adóztak a közülünk szűk esztendeje távozott sepsiszentgyörgyi filmesztéta, tanár, író emlékének. A Brassai sajtófotó-pályázat történetét felidézve Szűcs László MÚRE-elnök rámutatott, erre kezdetben romániai magyar fotóriporterek nevezhettek be, mára azonban a kör magyarországi, kárpátaljai és vajdasági, sőt ausztráliai kollégákkal bővült. Kiírását a sajtófotó fontosságának hangsúlyozása és az elkészítői iránti megbecsülés kinyilvánítása tette indokolttá. Elhangzott véleménye szerint ugyanis jó fotó nélkül jó sajtó sincs.

Ez alkalomból oklevelet és könyvcsomagot adtak át a hír-, esemény- és dokumentarista-fotó kategóriában díjazott Huszár Szilamér, a dicséretben részesült, korábban a nagyváradi Euro Foto Art Egyesület Szathmári Papp Károly ezüstérmét is elnyerő Albert Levente, illetve szintén dicséretet kiérdemlő Szekeres Attila sepsiszentgyörgyi újságíróknak.

„A képek önmagukért beszélnek” – jelentette ki a tárlat anyagát szakemberként értékelő Halmágyi Zsolt csíkszeredai sportfotós, zsűritag. A szakmát művészi fokon művelő helyi illetőségű fotósok előtti tisztelgés jeléül a MÚRE sajtófotó és videó újságíró szakosztályának megalakulását is Sepsiszentgyörgyön jelentette be a civil szervezet elnöke.

Mindezt követően került sor az elmúlt év tavaszán minket tragikus hirtelenséggel és fiatalon itt hagyó Fám Erika könyvének bemutatójára. Ennek kezdő mozzanataként Huszár Szilamér felolvasta A rejtőzködő fotós című írást, amelynek hallatán a jelenlévők előtt megvilágosodott, hogy a könyvbemutató miként kapcsolódik a tárlatmegnyitóhoz. „A fotós önmagából minél kevesebbet akar megmutatni. A kamera az álarca. A fotó lesz a profilja. Igen, a fotó. Nem a kamera” – szól hozzánk az immár csak néhai Fám Erika a kötet lapjairól.

Egy lépcsőzetesen felépített esztétikai rendszert állít fel és tesz elénk könnyed, finom intelligenciával, olvasmányosan. Éppen ezért számára az utóbbi évek legnagyobb élményét nyújtotta ez a könyv – fogalmazott méltatásában Szebeni Zsuzsa színháztörténész.

Befejezésként álljon itt a kötetből egy részlet, amely a szerző gondolkodásmódjára, érzelemvilágára is rávilágít: „Minél inkább kérdezem, annál inkább tudom, hogy székely vagyok. Ezt sem én választottam, ahogyan a születésemet sem. Kaptam, ajándék, örökség, olyan, amilyen. Erdély, Székelyföld nem szebb és nem varázslatosabb, mint bármelyik másik hely a világon, nem csodálatosabb, nem lenyűgözőbb. De nem is kell mérni, hasonlítgatni, szegényességében, gazdagságában, egyediségében, különlegességében, nem a leg és nem a legesleg, nem szenzációs, nem rekordértékű.”