– A második világháború utáni években természetes jégen tanultak meg önök korcsolyázni, jégkorongozni. Milyen volt a kezdet, hogyan alakult játékosi, illetve pedagógusi pályafutása?

– Gyermekkoromban csak természetes jég volt Csíkszeredában, több szabadtéri jégpálya működött. Amikor a városháza közelében működtetett jégpályánál esténként megjelentek a fények, minket nem lehetett leállítani, ott voltunk. Gyerekként a Lendület színeiben kezdtem jégkorongozni Vákár Lajos bácsinál, később Szabó István lett az edzőnk, tagja voltam annak a csíki csapatnak, amely 1962-ben ifjúsági bajnoki címet nyert Csíkszeredának. Ezt követően a katonai szolgálat alatt két évig a Dinamónál játszottam, majd az egyetemi évek alatt a főiskola csapatában. Miután elvégeztem a testnevelési főiskolát, hazajöttem Csíkszeredába, alapító tagja voltam a sportiskolának, majd a gimnáziumban osztályfőnöke az első hokiosztálynak, edzője a híres Lyceumnak, amelynek soraiból kerül ki többek között Antal Előd, Gál Sándor, Nagy Zoltán és Sólyom László – mind tagjai az 1976-os, olimpiára kijutott együttesnek. Számos generációt neveltem ki, újdonság volt például a Bacilusok megjelenése. Ez a csapat azért kapta ezt a nevet, mert ezeknek a gyerekeknek – az addigi szokástól eltérően – nem 12, hanem 6 éves korban kezdem el tanítani a hokit. Ennek a csapatnak tagja volt többek között Antal Károly, Nagy Attila, Sofron Árpád és Bedő Lajos. Nagyon tehetséges gyerekek voltak Elekes Leventéék generációjában, később a Papp Szabolcséban, minden korosztállyal bajnoki címet nyertünk. Közben az 1970-es évek közepén felkértek a felnőtt csapat felkészítésére, amellyel 12 év után másodikok lettünk. A legnagyobb örömet a felnőtt csapatok edzőjeként mindig az jelentette, hogy csapataim telt ház előtt játszottak.

– A 2000-es évek elején a Sportklub elnöke lett, később a korosztályos válogatottat irányította, de Felcsíkon is edzősködött.

– Elvállaltam a Sportklub-elnökséget, mert ötször hirdették meg, s nem jelentkezett senki. Abban az időben – úgy érzem – irányt váltottunk a csíki hokiban, megszűnt a Steaua egyeduralma. Csúcs volt a 2000-es esztendő, Csíkszereda minden korosztályban bajnok lett, az U20-as válogatott edzőjeként pedig részt vehettem a mexikói világbajnokságon. Továbbra is dolgoztam az utánpótlással, velem kezdtek hokizni az 1992-94 között született gyerekek, akik közül ma a Bíró ikrek, Gecse, Bors, Salló, a Molnár testvérek, Hildebrand, Trancă, illetve a Magyarországon játszó Sárpátki, Reisz, Hodos, Tőke vagy Okos a következő évek MOL ligás bajnokságának meghatározó játékosai lesznek.

– Hosszú és eredményes edzői pályafutás áll ön mögött. Összeszámolta, hogy hány gyereket tanított meg hokizni?

– Pontos számot nem mondhatok, de a 46 éves edzői pályafutásom alatt több száz hokist neveltem ki. Az utóbbi években Felcsíkon voltam technikai igazgató, majd Csíkszentdomokoson edző, itt is egy nagyon tehetséges generáció van kibontakozóban. Büszke vagyok arra is, hogy pár éven keresztül a helyi televízióban szakkomentátorként szolgálhattam a csíki hokit. A gyerekeknél mindig hangsúlyt fektettem a technikai képzésre, a korcsolyázás tökéletesítésére, az edzésmódszereimet pedig mindig tudományos alapokra helyeztem. Munkámat, szakmai tudásomat mindig igazolták az eredmények.

– Olvasóink nevében is, boldog születésnapot, jó egészséget, nyugodt nyugdíjas éveket kívánunk!