Öt évig kezitcsókolomot köszöntem csapattársaimnak

Kovács Károly úr fiatalkorában főleg jégkorongban és nagypályás kézilabdában jeleskedett, de oszlopos tagja volt a székelyudvarhelyi asztalitenisz-, röplabda-, labdarúgó- és tekecsapatoknak is.

Jégkorong

Amikor aktív sportoló voltam, nekem mindegy volt, hogy mit játszom, hiszen mindegyik sportágat nagyon szerettem. Amióta a pénz és a politika is beleszól a sportba, az a szépségét és értékét is elveszítette. Legjobb eredményeimet jégkorongban és nagypályás kézilabdában értem el. 1952-ben még iskolába jártunk, 18 évesek voltunk Török Istvánnal. Akkor látták, hogy elég jól korcsolyázunk, megkerestek az öregek, hogy menjünk, jelentkezzünk a jégkorongcsapatba. Akkor a helyzet az volt, hogy kettőnknek egy pár korcsolya jutott, és azzal is baj volt, hiszen a facsavar már nem állt meg benne, így szíjjal kellett felkössük. De így is örvendtünk, hogy mehetünk hokizni. Később, ahogy látták, hogy érdekel minket a dolog, és kisebb tehetségünk is van hozzá, kaptunk külön-külön korcsolyát. A jelenlegi sétatéri pályán volt akkor a városi jégpálya. Ahhoz, hogy másnap délelőtt tudjunk játszani, éjjel kettőig csináltuk a jeget. Szerencsénk volt, hogy a csapat az akkori I.G.N.-hez, a mostani Urbanához került, így kicsivel több vizet tudtunk ráereszteni a pályára. A vezetőség a csapat mellé állt, és velük együtt építettük meg a pályát, így segítségükkel még villanyfénynél is tudtunk játszani.

Később a Cenk alatt, Brassóban hatan játszottunk csere nélkül a csíkszeredai 18 fős csapat ellen, 12–2-re kaptunk ki. A pályáról csak akkor mentünk le, amikor lejárt egy harmad, mi akkor úgy mondtuk ennek, hogy kapucsere történt. Az akkori újságban az volt a rólunk szóló cikk címe, hogy az Udvarhelyi hőshokisok. Utána Dicsőszentmártonban is játszottunk, –28 fokos hidegben, nyitott teherautón vittek el a mérkőzésre, szalmát tettünk alul, felül pedig pléddel takaróztunk, hogy meg ne fagyjunk.

Az 1950-es években Török Ernő volt a székelyudvarhelyi hoki esze, helyben megfordult a jégpályán, mindezek mellett még jól tudott focizni és kézilabdázni is. Ő szervezett először komoly csapatot a városban, ami hivatalosan 1959-ben alakult meg. A fénykorunk akkor volt, amikor az országban szétszóródott játékosok hazajöttek, Bukarestből ketten, a Kolozsvári Științától négyen és én a Marosvásárhelyi Dinamótól. Amikor együtt volt az egész csapat, akkor Csíkszeredával idegenben 2–2-t, Székelyudvarhelyen pedig 3–3-at játszottunk.

Egyik emlékezetes mérkőzésünket Gyergyószentmiklóson játszottuk Szászrégen ellen. Akkor jött be divatba a pattintott lövés, amit főleg a bekkek használtak, Török István is leadott egy ilyet a találkozón. Kerestük a korongot, mindenki tudta, hogy kapura ment, de sem a kapuban nem volt, sem a pályán nem találtuk a pakkot. Egyszer halljuk, hogy az ellenfél kapusa jajgat, hát ott volt a szájában a korong, szegénynek négy foga ment ki akkor. Azóta kötelező a román jégkorongban a kapusoknak rácsos arcvédőt viselni.

Akárhova is mentünk, az udvarhelyi csapat mindenhol jól szerepelt. Az országos jégkorongszövetség akkori elnöke, egy bizonyos Militaru szeretett minket, magyarokat, főleg hogy a jégkorongozóknak 80 százaléka magyar volt. 1973 környékén vettem öt karácsonyfát, és lementem egy hitvány IMZ-vel Csíkszeredába a megyei pártbizottság gondnokához, Ilyés Öcsi bácsihoz, hogy kellene egy kis fenyővíz. Kaptam is öt literrel, amivel lementünk a fővárosba, és sikerült elintézzük, hogy a csapat kéthetes edzőtáborba mehessen. Igaz, kellett mi is pótoljunk egy keveset, de nagyon tartalmasan telt el. Ez volt az utolsó időszak, amikor korcsolya volt a lábamon.

Asztalitenisz

1952-től 5 évig ifjúsági bajnok voltam asztaliteniszben. Akkoriban jött haza bajnokként Csehszlovákiából dr. Kopanecz Lajos, diák létemre megvertem az öreget. Így bevettek negyediknek az udvarhelyi csapatba, mellettünk Gyarmati Károly és Balogh Ödön játszott akkor ott. Egyik legemlékezetesebb mérkőzésemet Gyergyószentmiklóson játszottam, ahol a zónabajnokságot rendezték, az akkori legjobbal, a marosvásárhelyi Jakaboviccsal döntőztem, végül kikaptam 3–2-re.

Röplabda

A pénzügyi szakiskolában szinte minden sportnak volt csapata, így röplabdáztunk is. A nagyobbak játszottak, mikor engem mint gyermeket bevettek. Én az edzéseken hátul lötyögtem, adtam vissza a labdákat, vetődtem, majd nagy csapatba is bekerültem. Marosvásárhelyen döntőt játszottunk a Ştiinţával az A ligás bajnokságban, amit végül kikaptunk 3–1-re.

Kézilabda

1952-ben, amikor elvégeztem az iskolát, a nagypályás kézilabdacsapathoz kerültem, ahol az idősebbeknek öt évig kezitcsókolomot köszöntem. Gyermekek voltunk még, amikor odakerültem, de jó játékomnak köszönhetően a többiekkel egy szintre fejlődtem. Katonának kellett volna menjek, de szerencsére csupán két hétig voltam baka, sikerült elintézzük, hogy a marosvásárhelyi Dinamónál legyek sportoló, ahol télen jégkorongoztam, nyáron kézilabdáztam. Itt inkább a nagypályás kézilabdában arattam sikert.

A csalás a sportban akkor is ott volt. Resicabányán kellett játszanunk, amely akkor utolsó volt, és ha kikap tőlünk, kiesett volna a B Ligából. Megegyeztünk az akkori edzőjátékossal, hogy eladjuk a mérkőzést. A meccs utáni hétvégén is idegenben kellett játszanunk Perjámosban, hogy ne jöjjünk haza, a resicaiak szállodában altattak és etettek, mindenhol kisegítettek, egy hétig élveztük ennek a hasznát, a játékosok persze nem kaptak semmit, hiszen nem pénzért léptünk akkoriban pályára. Megengedhettük magunknak, hogy eladjuk a meccset, nekünk mindegy volt, hiszen 8 ponttal vezettünk a bajnokságban.

Vannak kellemetlen emlékeim is, főleg mikor Marosvásárhely csapatával Székelyudvarhely ellen játszottunk. Vásárhelyen körülbelül 4–5 góllal győztünk, de legalább 10–15-tel kellett volna. Amikor a kapunál voltam a vonalon, az udvarhelyi kapus kezébe vagy föléje dobtam a labdát. Kabdebó Sanyi bácsival együtt játszottunk ott, ő védőként négyszer-ötször elengedte maga mellett az udvarhelyi játékosokat. Emiatt két hét büntetést kaptunk, leküldtek minket a tankkaszárnyához, ahol az ottani bakák bosszúból, mivel sportolók voltunk, odaállítottak a régi, használaton kívüli tankrámpákat lebontani. A kaszárnya kapott 500 villát, amiket ragyogóra kellett pucoljunk a ráragadt zsírtól. Válaszul 1958-ban 16–12-re nyertünk Székelyudvarhelyen, akkor már mindenki a legjobbját mutatta. Annyit dobtam, mint a hazaiak, ki is fütyültek rendesen, szerencsénk volt, hogy rögtön ültünk buszra, s jöttünk vissza, lehet, hogy meg is vertek volna.

Még az udvarhelyi csapatnál voltam, amikor Târgoviștével játszottunk idehaza, legyőztük őket, majd a mérkőzés után a Szabó Károly Vendéglőben volt a vacsora mindkét csapatnak. Itt vacsora közben a közönségből az egyik keményebb, nagyobb darab szurkoló az egyik vendégjátékost felpofozta. A visszavágón, ahogy az öltözőből kijöttünk, egyéb nem volt, csak a bokánkat rúgták, egész mérkőzésen verekedtek velünk. Nyerni tudtunk ott is, a közönség válaszul másfél órán keresztül nem engedett ki az öltözőből. Az ottani vezetőség a katonai alakulattól egy nagy teherautót szerzett, a közepébe befeküdtünk mind a 14-en, majd felült 12 rendőr és katona, akik gépfegyverrel vigyázott ránk, így vittek be egészen Ploieștig, és ültünk majd vonatra. Mindenki sokat tanult akkor az esetből, hiszen tudni kell viselkedni nemcsak a pályán, hanem a lelátókon is.