Szeptemberi drágaságról

Aggódom mostanában, mert azt látom: nem tudja a bal kéz, hogy mit akar a jobb. Ezt a szólást olyan személyekre, családokra hallottam használni, amelyeknél nagy volt az összevisszaság, sőt egyik a másik ellenében is cselekedett. Vagyis nem volt fej, agy, ami egyetlen szervezetnél összehangolná: most ezt így, amazt meg úgy, ekkor meg ekkor kell megtenni. Egyáltalán nem jó állapot, mert nincsen haladás, meg hát a közösség nem sokra tartotta az ilyeneket.

Szóval ezért aggódom, és nem csupán magamért vagy a rokonaimért, barátaimért, jó ismerőseimért, hanem már az egységesnek mondott nemzet minden tagjáért, az ország minden polgáráért. Mert egyrészt nem nagyon látom azokat az országosan érvényes vagy az egész nemzetre hatással lévő intézkedéseket, amelyek a jobblétünket céloznák, ezáltal az egyéni és közösségi boldogulást segítenék, másrészt pedig azért aggódom, mert boldogságeszményünktől mind messzebb kerülünk, hétről hétre. Mert mitől boldog egy ember? Ha vágyai, álmai legalább egy részét megvalósíthatja, ha viszonylagos anyagi jólétben, békében és biztonságban él.

Persze nem könnyű lemérni, egészen pontosan mitől lennénk boldogabbak, de azt még az utcán, váróteremben, üzletben is hallani, hogy egyre rosszabbul élünk. Mert drágult az olaj. Meg a kenyér, ismét. Még csak sárgultak a gabonatáblák, amikor a hírekben azt olvashattuk: jóval kevesebb gabona terem az idén, az aszály miatt, mint amennyire számítottak. Ugyanazokban a napokban azt is hírül vehettük, hogy az esztendő első hónapjaiban több gabonát adtak el külföldre, mint az előző év hasonló időszakában. Viszont azt is tudjuk, hogy az anyaországból behozott búzából sütik a mindennapinkat.

A zöldség, gyümölcs ára olyan magas, hogy azt már példátlannak is lehet nevezni. A naptár szeptembert mutat, és még mindig tartják a magas árakat. Hagyma, murok három lej fölött jár, a szőlőért, paprikáért négy, a paradicsomért öt lejnél is többet kell fizetni… Most, amikor a legolcsóbb kellene legyen. Lehet ezt ráfogni az aszályra vagy az államelnökkel kapcsolatos politikai csatározásokra, ugyanis emiatt jelentősen gyengült a nemzeti oroszlán árfolyama (és nem az euró lett drágább), ám a száz eurónál kevesebb nyugdíjak és a kétszáz euró alatti fizetések számos család mindennapi betevőjét teszik kevesebbé ilyen árak mellett.

Na és ettől csupán a létbizonytalanság érzése alakul ki, a jövő tavaszi hólé tovatűnése előtt már odalesz a boldogságérzet mellett talán a remény is. Nehéz tél vár az országra. Az üzemanyag, a gáz, az elektromos energia árának változásáról biztosan tudjuk: olcsóbb nem lesz.

Attól, hogy én aggódom, vagy mások is, sokan, még semmi sem változik. A cukor, a hús, tej ára nyilván nem változik, mert ha így lenne, kézzelfogható eredményeket tudnánk elérni, csupán szellemi-lelki szinten. De erre ne számítson senki. Inkább fogjon kapát, ásót, ragadja meg az eke szarvát, a villa nyelét, aki csak teheti, és a jövőben igyekezzen megtermelni valamennyi zöldséget, ennivalót, amíg az a bizonyos jobb kéz ki nem rázza zsebünkből az utolsó banikat is… Mert érdekes módon arra lehet hivatkozni az üzemanyag árának emelésénél, hogy a földrészünkön vagy az egész világon felment a kőolaj ára, de én még arról egy szót sem hallottam, hogy a paradicsom, a krumpli, a murok, a hagyma világpiaci ára megugrott volna… Vagyis: amit máshol termelnek meg és behozzák az országba, azt úgyis olyan drágán teszik ki a polcokra, amennyiért naponta látjuk, hiába olcsó a kontinens más országaiban. Többek közt ebben sem a kereslet–kínálat törvénye érvényesül. Hanem a könnyű pénzszerzés, a meggazdagodás vágya. És senki nem akar rendet tenni ezekben a dolgokban.

Mert, ugye, nyerekedni mindig könnyebb, mint termelni. Az áruházak árcsökkentett zöldségét pedig olyanok rángatják ki a vásárlók kezéből, akik másnap piacolnak vele. Udvarhely meg amúgy is drága város volt, eddig is, ilyen szempontból. Az aranytojó tyúk pedig, a termelő, mielőtt csontra soványodna, valószínűleg átrepül a kerítéseken át a második-harmadik szomszédba.