A Városháza feliratért mintegy másfélszázan tiltakoztak. Már akkor féltettem a szervezőket, amikor a mindig „névtelen”, és mindig elvtelen kritikusok kezdték kommentálni. A „kik ezek, mit akarnak?, nocsak még egy vezér!” vélemények hallatán sejtettem, hogy nem sokan vesznek részt.

A gyülekezéskor több volt a rendőr és csendőr, mint tüntető. Aztán mégiscsak felsorakoztak a Székelyek Világszövetségének piros-fekete zászlói mögé. Mert ugyebár vannak piros-fekete és aranysávos kék lobogós székelyek, vannak ilyen meg olyan magyar pártok, azt már nem is részletezem, hogy ezen belül hányan és hányfélék. A tüntetés szervezőinek jelszavai mindenki számára vállalhatók voltak, nyugodtan be lehetett mögéjük sorakozni: a bíráktól a kettős mércét, az ügyészektől az elöljárók meghurcolását, a román hatalom képviselőitől az éppen hatályos Alkotmány 6. cikkelyét kérték számon, jelesül azt, amely az identitáshoz való jogot szavatolja: „Az állam elismeri és garantálja a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogát etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásuk megőrzéséhez, fejlesztéséhez és kifejezéséhez”, majd a következő bekezdésben „A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek identitásának megtartását, fejlesztését és kifejezését célzó állami védőintézkedéseknek a többi román állampolgárhoz viszonyítva meg kell felelniük az egyenlőség és a megkülönböztetéstől való mentesség elveinek.”

A szervezőknek az is eszébe jutott, hogy a bírák ellen panaszt tegyenek, ha már nem hajlandók tudomásul venni sem a Román Akadémia égisze alatt kiadott román-magyar szótár, sem a nyelvészek véleményét arról a tényről, hogy bizonyos román kifejezéseknek pl. „primăria” mi lehet a magyar megfelelője. Szóval mind olyan követelések, amelyeket jogosan fogalmaznak meg, örülnünk kellene, hogy van valaki, aki megpróbálkozik igazunk kiharcolásával.

A szeredai polgárok mégis érdektelennek bizonyultak. Akik ott voltak valamiféle belső kényszernek engedtek. Volt, akik úgy vélekedett, már semmit nem lehet tenni, de azért ott van, mert bántja, hogy levétetik a magyar feliratot, volt, akinek a ’30-as éveket idézte, amikor éppen a mai Városházán ki volt írva mindenhol: Vorbiți românește! Ám a leghitelesebben az a polgártársunk fogalmazta meg részvételének imperatívuszát, hogy azért ment oda, mert „nyugodtan szeretne aludni”. És neki van igaza! Mert mi magyarok Erdélyben megtanulhattuk évtizedeken keresztül, hogy nemcsak a románokkal kell együtt élnünk, hanem magunkkal (lelkiismeretünkkel) is, ezért kell jó ügyek mellé állnunk, akkor is, ha nem a mi klikkünk szervezte.