Pirított kenyér

Amióta az ősz árnyékába kerültünk, mind többször jut eszembe a pirított kenyér. Főleg reggelente. Mintha érezném illatát. Nem a vendéglők pirítósára gondolok, vagy a kenyérpirítóban szárított szeletre, hanem a kályha sarkán barnuló, az egész konyhát finom illatával betöltő pirított kenyérre. Amit így nevezünk sokan, mert így szoktuk meg. És a hideg őszi, téli reggelek hangulatának remek kiegészítője.

Deres novemberek kora reggelén, mielőtt munkához foghatna bárki, tehát amíg a felpillanó napra vár, hogy odakint matatni lehessen, van idő komótosan megreggelizni. A kályha kellemes melege betölti a konyhát, szobát, ki hol tanyázik ilyenkor. Mentateát főzünk, és a kályha jól ismert, kimondottan erről megjegyzett részére ráborítjuk a szelet vagy fél szelet kenyeret. Nem is kell sokat várni, már apró füsttel jelzi: készül, nemsokára az asztalra kerülhet. Addig azonban meg-megnézzük, jól pirul-e, nem ég-e oda valamelyik sarka, különben meg kell fordítani, tovább kell tenni. Valljuk be, nem is olyan egyszerű dolog jól pirítani a kenyeret. Van, aki inkább több ideig vár, csak szépen, egyenletesen barnuljon. Más azt kedveli, ha nem szárad ki, mégis feketésre megkészül. Le is lehet kaparni a feketére égett felületről valamennyit, hogy olyan legyen, akár a jól perzselt disznó bőre. Aztán, amíg meleg, hamar meg kell kenni zsírral, vajjal, margarinnal, ki mivel kedveli, azt pillanat alatt beissza, csupán sót kell szórni rá, és már haraphatjuk is, tele szájjal.

Lágyra főzött tojással is finom, vagy szalámival, és zakuszkával, az évszak kedvelt ennivalójával kitűnő. Még gőzölög, mint a tea, amikor szánkhoz emeljük az első harapáskor.

Szájunkban ezzel az ízzel aztán neki lehet látni a munkának. Akár kórét vág az ember vagy fát hasogat, akár hosszú útra indul éppen, az otthoni meleget érezzük ebben az ízben. Megszokott és kellemes. Ezért is jut eszembe mind többször mostanában.

Bizonyára sokan érzik ezt így, hozzám hasonlóan. Már akinek ilyen élménye, emléke van a késő őszről vagy a télről. Ne feledjük, a fagyos napokon is helye van étrendünkben. Kocsonya mellé is talál, a meggyszószhoz, kapormártáshoz is illik. Házi kenyeret vagy üzleti veknit is meg lehet pirítani, nem szoktunk különbséget tenni. Aki szereti, annak szinte mindegy, miből vágja azt a szelet kenyeret.
Ám attól félek, nehogy egyszer majd eszébe jusson valamelyik okos embernek, hogy a pirított kenyér káros is lehet az egészségre. Nehogy leszabályozzák majd azt is, hogy szabad-e, és ha igen, mennyit ajánlott belőle enni. Nehogy ellenkampányt indítsanak, mint tették ezt a cukorral, liszttel, tojással, sóval, margarinnal meg egyebekkel, vagyis a sűrűn asztalunkra kerülő élelmiszerekkel.

Nemrég hosszú listát olvastam arról, minek mikor van az év során a napja. Világnapokról van szó, nem akármiről... Itt, sajnos, még nem fordul elő a pirított kenyér. Jó lenne ezért tenni valamit, javasolni, felszólalni, ajánlani, akár utcára vonulni is, mert amíg komoly módon nem állunk ki igazunk mellett, figyelembe sem veszi senki. Mert ha oda is bevennék, akkor már nehezebben lehetne szabályozni, netán megtiltani, hogy mikor és mennyit fogyaszthatunk belőle. Aggodalmamat ugyan nem kell túlzó módon felnagyítani, de aki sokat megélt és megért, az tudja: szinte mindenre vagy mindennek az ellenkezőjére is lehet számítani. Ezért hát nem tudom zavartalan nyugalommal enni még a pirított kenyeremet sem... Pedig azt fogom tenni, amíg valakik bele nem szólnak.