Népregulázástól a lényeg

Az arrogáns, hatalomvágytól fűtött és attól talán kissé meg is ittasodott Victor Ponta miniszterelnöknek sok rossz tulajdonsága mellett van egy jó is: tud figyelni. És amikor tavaly ősszel csúfos vereséget szenvedett az elnökválasztáson Klaus Johannistól, csak ennyit mondott: a népnek mindig igaza van.

Ezt mondta nagy vonalakban Kelemen Hunor RMDSZ-elnök is március 15-én Sepsiszentgyörgyön, miután beszéde közben kifütyülték, s erről faggatták az újságírók: joguk van hozzá, véleménynyilvánítási szabadság van. Az RMDSZ egyes másodvonalas vezetői azonban – megjegyzendő, hogy általában Facebook-bejegyzésekben – elítélték a füttykoncertet, a fütyülőket. Lelkük rajta. Reakciójuk azonban sok mindent elárul a szervezetben uralkodó állapotokról.

Először is: nem figyelnek. Nem elég, hogy nem figyelnek a köz vagy a köz egy részének véleményére, nem figyelnek saját főnökükre: Kelemen reakciója saját kifütyülésére megfelelő és elegendő is lett volna a helyzet kezelésére. De nem, ez számukra nem volt elég: meg akarták dorgálni az embereket, rájuk akartak koppintani a tanulópálcával, hogy megszabják, hol szerintük az illendőség határa. Miközben az elégedetlenkedők nem tettek egyebet, mint amit Kelemen is mondott róluk: hangot adtak a véleményüknek. Nagy bűn ez egy „demokráciában” ugyebár. Egy olyan közegben, ahol önmagát a közösség egyedüli legitim szervezetének tartó RMDSZ nemsokára megtartandó kongresszusán egyetlen jelölt újraválasztásáról szavazhatnak a „küldöttek”.

Nem csoda, hogy sokaknál, akik látják, hogy az RMDSZ-en kívül is van élet, kiütötte a biztosítékot a másodvonalas RMDSZ-főnökök és mások népregulázási kísérlete.

De a legnagyobb baj az egész históriában az, hogy közben megint elsikkadunk a lényeg felett. Mert sokkal fontosabb volna arról beszélni, hogy huszonöt évvel a véres marosvásárhelyi március után hol is tart jelenleg az erdélyi, székelyföldi magyarság. Hogy az RMDSZ a jubileumi évforduló dacára nem Marosvásárhelyre tervezte központi ünnepségét, hanem Sepsiszentgyörgyre és Csíkszeredába: mintha meg akarná jelölni, mi maradt még nekünk. A szimbolikus térfoglalás hiánya jelzi Marosvásárhelyen, hogy az RMDSZ elveszettnek hiszi a csatát Székelyföld fővárosában: a székely szabadság napján tapasztalható jogfosztásra a szemük se rebben, Kelemen Hunor nem az egész közösség, hanem egy szerencsétlen nyilatkozatában csupán a Székely Nemzeti Tanács, Izsák Balázs problémájának tartotta, hogy Marosvásárhelyen a hatóság korlátozza a gyülekezési- és véleménynyilvánítási szabadságot (még jó, hogy aztán árnyalt, s eszementnek nevezte Dorin Florea marosvásárhelyi polgármestert ezért). Miközben a románok az ellenünk elért győzelmükre emlékeztető nemzeti ünnepüket Marosvásárhelyen, a majdnem teljesen üres főtéren hangos és drága rendezvényeken ünnepelhetnék (ha volnának elég mazochisták kiállni a decemberi fagyos szélbe), a magyar ünnepek a postaréti sírok feletti emlékmű mellé korlátozódnak vagy kiszorulnak még a városból is. S bár a Néppárt helyi szervezete próbálja visszacsempészni az ünnepet a központba, a Petőfi-szobornál tartott megemlékezésével, egyelőre csak a közösség súlyos megosztottságára tudtak ezzel rávilágítani: miközben a nemzeti ünnep központi témája az összefogás volt, a vásárhelyi magyar szervezetek külön-külön ülik meg a nemzeti ünnepet, s külön emlékeznek meg a fekete márciusról.

De a legsúlyosabb, hogy a közösséget látszólag mindez gyakorlatilag hidegen hagyja. Nagyobb közérdeklődésre tart számot Székelyföldön a felsoroltaknál a morbid kék hír vagy az ingyen termékbevezetésre kitalált hazafias médiahekk. Szerencsére azért remény is van: vannak már, akik, ha már nem szavazhatnak az RMDSZ kongresszusán, kifütyülik Kelemen Hunort: hol lenne rá máshol alkalmuk, mint a nemzeti ünnepen? S vannak, akik minden népregulázási kísérlet dacára még mindig merik szidni a politikusokat. Még ha csak a Székelyhonon is.