Nem vagyunk adóbehajtók

Valahogy nem jön, hogy nyerjek. Leuntatom magam egy autóról, öröklakásról, Karib-tengeri kéjutazásról, fene tudja, miről. Ez is kedvszegettségemre vall, hogy nem tudom, és nem is érdekel, mi a tét. Az is lehet, még nem jelentették be, mint ahogy az is valószínű, hogy igen, csak én nem igyekeztem ráfigyelni. Arról van szó, hogy ezentúl én leszek minden kereskedők réme. Illetve mi leszünk, a vásárlók.

Az adóelszámoltató hivatal, ezt minden lap közhírré tette, újfajta lottójátékot talált ki, üzleti kasszabonokból húzzák ki a nyerőt. Megpróbálom elképzelni, hogy is megy ez – statisztikai (azaz garantáltan elméleti) kalkulus szerint ha minden romániai román (és nem román) egyetlen valamit vásárol, értéktől függetlenül ez napi tizenhét vagy tizennyolc millió lottójegy. Lehet, valamivel több, lehet, hogy kevesebb, mert még körülbelül sem tudom, hányan dolgoznak kint e pillanatban Spanyolországtól Izlandig, az Egyesült Államokig. Ám ha a húzást havi egyszerre állítják be, akkor csillagászati számérték jelöli a lottócédulák számát. Gyakorlatilag viszont nem egyetlen bont kap az ember napjában, fizetés utáni napon akár tízet is, fizetés előtt alig-alig. Akármennyire is a nagyáruházakban tetőzik a kereskedelem, a fagyit rendszerint a cukrászdában veszi az ember, a füstölnivalót a trafikban, a kenyeret a bemutatóüzletben, a tejet szintén. Este meg a pohár bort a sarki kimérésben. S akkor még hol van a piac, hogyisne, majd bont kérek máréfalvi Mari vagy Julcsa nénitől, akit legalább tíz éve ismerek, s akitől most két kiló krumplit és egy kötés retket vettem.

A törvény egyértelmű, minden, ami hasznot hoz, hogy bekerül a kereskedelembe, adózandó. Márpedig nekem ezeken a színhelyeken minden áru, mindennek ára és adója van. Az állam optikájában én vagyok a behajtó, amikor a pult vagy a murkos asztal fölött áthajolva ráreccsenek az eladóra: ide azt a bont! Ez így is történt az első napokban, ha egy skatulya gyufát vettem, a cetlit gondosan eltettem a pénztárcába, otthon pedig kiürítettünk egy korondi mázas vázát, oda kezdtük el gyűjteni, amit így kaptunk az üzletekben. Ment egy napig, kettőig, egy hétig, mert maga az eladó világosított fel, hogy máris sínen van a Lottó-hadművelet, de a váza megtelt. Elővettük a nagy, zománcos vájlingot, abba nyomhatjuk keményen, míg megtelik. És nem vitás, hogy egyszer megtelik. Ha addig meglesz a húzás, az jó lesz, mert akkor leülök, a szoba közepén kiborítom a tálat, és körülbelül  fél napi munkával esetleg kiderítem, hogy nem nyertem semmit, s megelőlegezem, most már nem is fogok. Az egészet eldobhatom, természetesen a szelektív hulladékba, mert minden kis cetlivel egy darab élő fát óvok, ezt is megtanultam olyan jól, hogy nem felejtem immár. És gyűjtök tovább, minden edényt bemozgatok, mint nagy esők jöttén a lyukas fedelű házban. Lám, mások nálamnál hamarabb kapcsoltak, mostanában megint gyűlnek a kincset érő kasszabonok a pultokon.

Uram, mondom az előttem állónak, aki éppen most hagyta ott, ha ettől a cetlitől függne, hogy megkapjuk a levegőadagot vagy sem, most gyorsan eltennénk, de így… Mit nekünk az autó, a Karib-tengeri kéjutazás, egész jól megvagyunk így is, hát nem? Összenézünk, röhögünk egy jót, és roppant elégedettek vagyunk: akárhogy is akarja, az állam nem tud adóbehajtót csinálni belőlünk!