Mumusok a csíki flaszteren

Íme, az ember. Aki egykor rettegésben tartotta Csíkot. Akinek csak neve hallatán kirázta az átlagembert a hideg. Akiről évekig nem mert leírni egyetlen kritikus mondatot a helyi sajtó (és nemcsak). Aki az árvaházi erkölcsi kódex alapján, az evilági törvények mellőzésével ítélkezett az elevenek felett. Akinek úgy tűnt, szabad mindent, amit ő jónak látott, mert az emberek felettinek képzelte magát: egy kisistennek, aki egyenlőbb az egyenlők között. Hisz küldetése volt, olyan, amit csak ő tudott.

Íme az ember ma: egy roncs, egy beteg, sajnálatra méltó, megtört lélek. Beletörött a bicskája egy olyan életútba, amelyet magának választott és magáénak érzett. Szembekerült a rendszerrel, azaz végül is velünk, a többiekkel, és végül legyőzetett. Pedig még emlékszem rá a város utcáin fékcsikorgatva, zenét bömböltetve közlekedő cabrióból, felrémlik magabiztossága, látszólagos érinthetetlensége. Legfőbb és leghatékonyabb fegyvere a hírneve volt. Pénzért vásárolt társadalmi státust, jótékonykodó szerepkörben pózolt, miközben azt a pénzt költötte erre a célra, amelyet mindannyiunktól vett kölcsön, igaz, a megkérdezésünk nélkül.

Amikor utoljára találkoztam vele, már átigazolt az áldozatok közé. Börtönévek után, amit hivatalosan előzetes letartóztatásnak neveztek. Vagyonát elkobozták, szinte mindenki hátat fordított neki. Autóját felgyújtották. Felkötött kézzel, agyba-főbe verve beszélt az őt ért megpróbáltatásokról. Szentül meg volt győződve, hogy egy aljas összeesküvés áldozata, amelyet a politikummal karöltve ellenfelei eszeltek ki ellene. Drága bőrkanapéján, félfalnyi tévéje előtt ülve mondott és mondott. Szemében furcsa fény csillogott.

Számunkra ő már lejárt lemez, a múlt egy sötét és zavaros szelete. Néhanapján látom egykori szövetségeseit, segítőit: sokan még mindig a napos oldalon állnak. Van, aki visszakapta korábbi állását, beosztását is. Az élet sokszor igazságtalan.

Sok emberben egy életre szóló nyomot hagyott az akkori félelem. Nekik most jobb: eltűnt a mumus, könnyebb a lélegzetvétel. A legtöbb ember számára viszont sajnos rejtve marad, hogy az egy szál mumus helyét mostanra talán mumusok sokasága vette át. Akik ugyanúgy valamiféle emberfelettiséget tulajdonítanak maguknak, akik úgy gondolják, hogy az egyszerű emberek számára írt törvények, szabályok rájuk nem érvényesek. Akik azt hiszik, hogy pénzért mindent és mindenkit megvehetnek (s legtöbbször bizony igazuk is van). Akik nem tudnak semmi erényt magukról felmutatni, s ennek hiányát ismételten a pénzzel helyettesítik. Azzal a pénzzel, amit megint csak tőlünk, mindannyiunktól vesznek kölcsön a megkérdezésünk nélkül: az elcsalt adólejek és a kiszipolyozott munkaerő formájában. Akik ennek ellenére a jótevő, a jóakaró, a társadalom megmentőjének szerepében tetszelegnek, miközben egyetlen dolog érdekli őket: saját érvényesülésük.

Egy dologban különböznek elődjüktől ezek a mumusok: jobban megtanulták a leckét. Okosabban helyezkednek, szakszerűbben taktikáznak. Vagyis: ügyesebben lopnak, csalnak. Lemondanak a személyi kultuszról, nem irányítják magukra a figyelmet. Tudják: a nyilvánosság kiismerhetetlen dolog, s nem mindig az ő malmukra hajtja a vizet.

Csík rettegett mumusa odalett. Ma már más a helyzet: nincs egyetlen mumus, akire rámutathatnánk. Ami megmaradt, az a félelem.