Mindenki hazudott

A közelekedési miniszter szerint a tavalyi államfő-választási kampányban valamennyi párt hazudott, elhallgatva az állampolgárok előtt, hogy Románia zuhanóesésben van. Csorbítja a dolog élét, hogy mindjárt magyarázatot is mellékelt őszinteségi rohamához: ez a fajta hazugság nem azonos azzal, amikor valótlanságot mond valaki, itt mindössze arról volt szó, hogy bizonyos tények nem mondattak ki.

Nem szeretnék a „Ne hazudj!” parancsolatának teológiai értelmezésébe fogni, de a hazugság számomra ab ovo etikai kategória, és korántsem mégoly nemes célok érdekébe állított eszköz. Ezért Berceanu félszájjal kimondott igazsága sem több annak visszaigazolásánál, hogy a nyakunkba szakadt, illetve akasztott válság ügyében legalább az elmúlt kormányciklus végéig, illetve államfői kampány kezdetéig kellene visszagombolyítani a fonalat. Azokig a kijelentésekig, amelyek a „nyugi, a gazdasági válság nem sújtja majd különösebben Romániát” típusú szövegekkel kábítottak. A környező országokban akkor már ezerrel kongatták a vészharangokat, a kormányok lakossági támogatásért „könyörögtek” a gyilkosan megszorító intézkedések elkerülhetetlenségének elfogadtatása érdekében. Nálunk azonban derűs ábrázattal pocskondiázták egymást az államfőjelöltek, és közben buzgón hangoztatták, hogy semmi vész, a válság dübörgését elnyomja a még annál is hangosabban dübörgő romániai gazdasági offenzíva.

Berceanu mondatai az államelnök-választás zavartalanságát biztosítani hivatott tavalyi bűnös kormányzati hallgatáshoz képest mindenképpen apró rést ütnek a falon. Ahhoz képest is előrelépés, hogy a kíméletlen intézkedéscsomag okozta első sokk közepette a főszereplők farizeus módon csodálkoztak a nép értetlenségén, empátiahiányán. Megválasztott vezetőink értetlenkedve bámulnak, hogy a kettős mérce alkalmazását, a közalkalmazotti állomány felelőtlen felduzzasztását, a szükséges reformok folyamatos elodázását valamiért senki sem hajlandó elfelejteni nekik. És azt sem értik, hogy a lakosság miért gyanít akár a legjobb szándékú kezdeményezés mögött is átverést, keres kozmetikázásra utaló jeleket a statisztikákon, mögöttes tartalmat a közös szerepvállalásra való felszólításban.

Amikor egy felelős vezető súlyos áldozatvállalásra szólítja fel a lakosságot, az a minimum, hogy először felteszi a kezét, elnézést kér az elkövetett hibákért és hazugságokért, s csak azt követően fogalmazza meg társadalmi szolidaritásra hivatkozó partnerségi felhívását. Ellenkező esetben bizton számíthat sztrájközönre, polgári engedetlenségi gesztusokra, végzetes bizalomvesztésre. Végtelen jóindulatunkban és közösségi empátiarohamunkban tekintsük hát Berceanu „vallomását” tétova kezdésnek, amely azonban csak akkor nyerhet több hitelességet, ha folytatódik és kiteljesedik. Ellenkező esetben egy hazugságspirál újabb elemévé válik, amely óhatatlanul a mélybe ránt. Országot és politikusi osztályt egyaránt.