Március 6.

A kommunista történetírás tankönyveinek kiemelt dátuma volt 1945. március 6. A népi demokrácia első kormányának, a Petru Groza-féle kormánynak a megalakulását jelezte. Nekünk magyaroknak érdekes dátum, magát a kormányfőt is hozzánk közelállónak éreztük, talán a remények, talán a magyarok felé tett gesztusok miatt. A mai tankönyvekben ezt olvasni: a magyarok által is támogatott román baloldal átvette az ország irányítását. Amiről kevesebbet beszéltek akkor a történelemkönyvek, sőt ma sem kedvenc témája a román történetírásnak, az Groza személyi garanciája a szovjet hatalom felé.

Petru Groza – vagy ahogyan a magyar forrásokban szerepel: a Budapesten jogot tanult Gróza Péter – nem véletlenül került a történelem színterére. Olyan embert kellett ugyanis választani, aki elérheti, hogy megszüntessék Észak-Erdélyben a szovjet közigazgatást. Sztálin előtt ki vállalhatott volna felelősséget Erdély „rendjéért és nyugalmáért”, ki más biztosította volna a „nemzetiségek jogait”  és  természetesen a „front szükségleteit biztosító intézmények működését”, mint egy személyében komoly és megbízható ember, aki ráadásul baloldali elkötelezettségű.

A tekintélyes, nemzetpárti, magyarországi és nyugat-európai egyetemeken tanult Grozát nem kommunista, hanem mélységesen náciellenes meggyőződése és – nem mellesleg –  a bukaresti politizálási stílustól való elfordulása vezette a baloldalhoz. Jól tudta ezt a helyszínen, Kolozsváron tartózkodó Visinszkij szovjet külügyi népbiztos és maga Mihai román király is, amikor megegyeztek, hogy ezzel a garanciával kérik a román kormány adminisztrációjának Erdélyre való kiterjesztését, amit addig nem adtak a románok kezére.

Március 13-án Groza ünnepélyesen jelentette be Kolozsváron, másnap minden magyar lap idézte, hogy „a demokratikus Románia minden állampolgárának, így a magyar népnek is szülőanyja lesz”. Úgy tűnik tehát, hogy Groza igen nagy gesztusokat tett a magyarok irányába, és ilyenkor azzal is alátámasztandó az állítás, hogy nem sokra rá létrejött a Bolyai Egyetem, visszaszolgáltatták a Csíki Magánjavakat, és véget vetettek az atrocitásoknak, amit szeptembertől januárig Erdélyben különféle román partizáncsapatok elkövettek.

A valóságban azonban nem ilyen egyszerű a magyarázat, mert Nicolae Rădescu kormánya maga is tett gesztusokat a magyarság felé, gondoljunk csak a Nemzetiségi Minisztériumra, amelyet felállított, vagy a ’45 februárjában elfogadott Nemzetiségi Statútumra, amelyet máig nem hatálytalanítottak. A magyarok jogaival tehát mindenki példálózott, amikor a béketárgyalásosok előtt Erdély státusáról tárgyaltak. A valóságban a kommunista berendezkedés volt a tét, nem a magyarok jogai, tömören tehát így szól az igazság: fűt-fát ígért – ideológiai meggyőződéstől függetlenül – mindenki, csakhogy Erdélyt megszerezzék, abban pedig a magyar kulcsszereplő volt. A Rădescu-kormány bukaresti logikával, a Groza-kormány erdélyi kultúrával és helyismerettel egyezkedett a sztálini szovjet hatalommal.

Hogy ez mennyire igaz, arra felhozhatjuk mindazokat a jogszabályokat, intézményi garanciákat és engedményeket, amit a román hatalom vállalt, és amit rendre igyekeztek elfeledni alkalmas pillanatban. Mert leginkább azt szerették volna akkor is és ma is, ha nem kell velünk számolni. Mintha mi sem változott volna!