Májusi esőben

Csorog az eső, és a délután kárba vész. Nem úgy, hogy ellopja valaki vagy tönkremegy. Mert ilyen is lehetne. Hogy bekopog egy rég nem látott ismerős a hatodik faluból vagy távoli rokon, és véget nem érő beszélgetések kezdődnek vetésről, palántákról, lovakról meg hízókról, netán a politikáról. Annyi erővel pedig akár az időjárásról, a sportról vagy a cserebogarakról is lehetne tereferélni. 

Szóval nem így megy kárba a délután. Eszébe jut az embernek, milyen jó is lenne heverészni egész estefeléig. Vagy éppen estig. Ha már úgy sincs fontos tennivaló. Nem, a televíziót ne kapcsoljuk be, az ellopja a következő pár órát. A világra szóló valamikkel, más apró kis izékkel, vagyis csupa olyasmivel, amire a következő negyedórában már nem is gondolunk. Mert nem a mi életünk részei. Tán azért villannak az ilyen hírek egymás után, hogy ne tűnjön semmittevésnek az elpocsékolt idő.

Ehelyett jobb kiállni az ajtóba és nézni az esőt. Egyáltalán nem szórakoztató. Eszébe jut az embernek, mennyi mindennel lehetne foglalkozni, ha éppen napsütés lenne. Ha nem csorogna a nyakunkba az eső. Ha tegnapelőtti dolgunkat mára hagytuk volna, mert azt bent is lehetne most végezni. De az eső nem azért kell, hogy felbosszantson, hanem inkább a májusi esőről szóló mondást idézzük magunkban, még akkor is, ha nem mondjuk ki hangosan, és akkor is, ha ezzel nem tudjuk megvigasztalni magunkat. Egy érv, ami most épp ellenünk, ellenünkre van. 

Az esőt inkább azért jó nézni, mert olyan egyforma. Hullnak a cseppek, és még mindig csak hullnak, és egyforma nagyságú cseppek hullnak, és nagyon egyformán hullnak… Addig jó nézni, amíg aztán elszabadulnak a gondolatok. Már nem az esőt nézzük, csupán halljuk, pusztán belenézünk az eső verte semmibe, és egy dallam motoszkál a fejünkben. Észre sem vesszük, és már dúdoljuk magunkban vagy fütyüljük, az a dallam belénk költözik, pedig az esőnek is van dallama. Ritmusa is van, bármennyire egyhangú maga az eső. Élénkül a szél, és másként csapja a cseppeket a falhoz, vagy más hangon kopogtatja az ablakokat. A csatorna szinte folyton másként muzsikál. Megszoktuk, hogy eső idején valahogyan szól az a csatorna, ám ha az esőt nézzük, illetve mögötte, mellette a semmit vagy a hátteret, a dombokat, házakat, a fákat, erdőket, akkor ez a hang is folyton változik. 

Közben eszünkbe jutnak olyan dolgok, amelyek máskor talán soha. Gyermekkorunk rég nem emlegetett kutyája, egy receptekkel teleírt kockás füzet, a szomszéd öreg egyformára nyírt bajusza, az első tanítónk nyikorgós cipője, egyszóval mind már távolinak tűnő és emlékként sem gyakran felbukkanó képek, hangok, illatok. Erről aztán eszünkbe jut a nagy ötlet, miként lehetne hasznosítani ezt az esőverte délutánt. Előszedjük a régi családi képeket, nagyság vagy téma szerint csoportosítjuk, külön borítékokba tesszük a kicsengetési képeket, másikba a gyermekkoriakat, harmadikba a rokonokét, és ha nekilátunk, biztosan lesz majd negyedik, akár tizennegyedik külön boríték vagy műanyag tasak. 

A fényképek rendezgetése általában nem egyszemélyes munka. Odagyűl minden családtag. Nézzük és mesélünk, nézzük és kérdezgetünk.

Jó lenne ilyenkor legalább a fénykép hátára vagy egy papírdarabra feljegyezni, dédnagyapánk mikor jött haza az első világháborúból, nagyanyánk kinél szolgált Bukarestben, az a pár tehén meddig bírta a kollektív gazdaságban. Mert ki tudja, mikor lesz még egy ilyen eső, amely a családot így egy helyre, a fényképek, képeslapok köré gyűjti. 

Jól mondják, ugye: a májusi eső aranyat ér.