Kinek a mije ez a március?

A megújulásé, a tavaszvárásé, az újrakezdés lehetőségéé, a minden remények hordozójáé. A tied, az enyém, az övé, a mindannyiunké. Ilyenkor adatik meg az ember fiának, hogy nagy fogadalmakat tegyen, hogy elhigyje – van, mert lennie kell az újrakezdés, az idő jobb kihasználása lehetőségének. Nekünk, vásárhelyeieknek egy kicsit több. Mert úgy rendeltetett, hogy néhány koramárciusi nap alatt kétszer is kell emlékeznünk.

Százötvehat esztendőkkel ezelőtt bitóra vontak itt három székely embert. Március tizedikén a marosvásárhelyi Postaréten az önkény groteszk fintora elvett három fiatal életet. A székely vértanúkét. Egyetlen bűnük az volt, hogy nem hitték el – öt évvel korábban mindennek vége lett. Elhitték, hogy van lehetősége az újrakezdésnek, hogy ismét büszkén emelhetik magasba a tekintetüket, hogy akik meghaltak, nem hiába haltak. Nem így történt. A százkarú hidra hálót font köréjük – némi árulói segédlettel, de hát ez is a miénk, erre is nekünk kell emlékeznünk – s egy évvel korábban, 1853-ban a nagyszebeni cs. kir. haditörvényszék kimondta rájuk a halált. Következő év március tizedikéig kellett várniuk sorsuk beteljesülésére. Lehetett valami ebben az időhúzásban, bizonnyal a tizenötödiki évfordulót megelőző napokra időzítettek, hadd lássa a rebellis erdélyi, a székely, hogy itt már mindennek vége, minden bevégeztetett, helye nincs az emlékezésnek. Hogy miután még ötöt alszanak, meg se forduljon a fejükben gondolkodni.

Az évforduló napjára gyertyás-csendes menetet hírdettek. Szimbólikusan a siralomháztól a bitók helyéig gyalogolt az a jónéhány vásárhelyi, aki szeret, akar emlékezni. Akinek fontos az, hogy a postarérti történet ne hulljon a feledés homályába. Mert ezen az úton, akkor, a három elítélt is gyalog ment. Nem illette meg őket a batár, a kordé, a halál előtti nyugalom. Hát most elindultak ezen az úton a mai vásárhelyeik. Emlékezésül és emlékeztetőül.

Voltak, akik fanyalogtak. Mert, hogy ki szervezte ezt a csendes, méltóságteljes menetet, ki akart emlékeztetni a múltra és az elmúltakra. Mindegy, hogy ki volt, kik voltak. A vásárhelyi gyalogpolgár talán azt sem tudta, honnan indult az ötlet. Jobbról-e vagy balról? Fentről, avagy alulnan? A lényeget tekintve ez egyáltalán nem is fontos. A fontos az, hogy akadtak, akik elmentek, akik gyertyát fogtak a kezükbe, s legalább arra a néhány röpke percre átérezték saját létük fontosságát. Azt, hogy ők vásárhelyiek, hogy azoknak az utódai, akik akkor, 156 évvel ezelőtt az út két oldalán állottak, tehetetlen dühtől ökölbe szorított kézzel, a dolgok megfordíthatatlanságának keserű tudatával nézték az elvonuló már-majdnem-vértanúkat. Azoknak, akiknek a portáján a kivégzés napján szemernyi oltatlan mész nem találtatott, amivel a holtakat el lehetett volna emészteni. Azoknak, akik a szigor s a fenyegtés ellenére éjszakánkét csakazértis virágot loptak a hantokra. Azoknak, akik húsz évvel később, az önkény kényszerű enyhültével ma is álló gránitoszlopot emeltek a sírok fölé. A kegyelet s a miheztartás végett.

Ugyanezek a gyalogvásárhelyiek fognak elmenni hétfőn a gránitoszlophoz, hogy immár a pilvaxbeli, múzeumkertbeli márciusi ifjakra emlékezzenek. Azokra, akik ugyanúgy hittek a közösség megtartó erejében, az egymásrautaltság életet adó biztonságában, mint a három székely. És akik majd oda mennek, nem azt fogják kérdezni, ki szervezte, ki rendezte a megemlékezést. Nem azt fogják kutatni-keresni, milyen hátsó, ne adj\' Isten alantas szándék vezérelte a szervezőket. Hanem örülnek majd annak, hogy újra együtt emlékezhetnek, lélekben egymásnak támaszkodhatnak, s a várható nehézségeket majd így, egymást támogatva fogják elviselni.

Az átlag-vásárhelyi ember okos. Megokosodott az elmúlt évek folyamán. Megtanulta, hogy ne firtasson nemlétező szándékok után, ne keresgéljen csomót a szálegyenes kákán. Ne, mert nincs, mert fölösleges, mert potomság. Megtanulta, hogy ha nemes a cél, bárki is hívja, menjen. És ez így van rendjén.

Akik pedig kákán csomót keresővé lényegülnek át, hát tegyék. Lelkük rajta.